Ha abból indulunk ki, hogy a régészet felső időhatára 1711, akkor a válaszunk: semmivel. Ha azonban tágabban értelmezzük szakmánkat, akkor már többféle pozitív válasz is adható. Így például a szabadságharcban érintett várak kutatása jórészt régészeti feladat. Vagy ha a csatatér kutatásból indulunk ki, akkor a válaszunk ismét igenlő lesz. Az utóbbi évtizedben elsősorban a közösségi régészet nagyarányú fejlődésével a magyarországi csataterek kutatása is új lendületet kapott, gondoljunk csak a muhi vagy a mohácsi csaták helyszínének több éve folyó kitartó vizsgálatára.

De más vonatkozásban is igennel válaszolhatunk, mivel a régészet ma már nem pontosan az a tudomány, ahogyan azt a 19. században, a hőskorszakban tudós eleink kitalálták. Hatalmas átalakuláson ment keresztül, új kutatási irányzatok jöttek létre, melyek nagyon sokszor természettudományos megalapozottságúak.

A régészet egyik ilyen új irányzata, a táj állapotát, történeti fejlődését kutató ún. tájrégészet, ugyancsak kompetensnek tartható ebben a témában. A tájrégészet azokat az ember által készített táji elemeket (is) kutatja, amelyek ma már fel sem tűnnek, mivel a szemünk annyira megszokta a látványukat. Egy-egy töltés (legyen az akár árvízvédelmi is), kunhalom, föld- vagy szilárd burkolatú út, mocsárút, vagy telepített erdő – hiába emberi létesítmény – mindamellett szerves része a mai tájnak. Mindezeknek mégis van egyedi történetük, még ha nem is mindegyikből lehet történelmet írni. A blogunkban most egy olyan emberi alkotást mutatunk be, melynek felfedezése a tájrégészetnek köszönhető, hiszen ennek módszertana nélkül valószínűleg nem ismerhettük volna meg a szabadságharc egyik fontos erődítési rendszerét, a szegedi sáncot.

1849 júniusának végén Haynau már Pestet fenyegette, ezért a magyar vezérkar úgy döntött, hogy Szegednél összpontosítja a rendelkezésre álló haderőt, ahol a város körül kiépítendő sáncrendszer segítségével megállítják majd a császári csapatokat.

A terveket Maróthy Mátyás szegedi főmérnök készítette (1. kép). A nyár elején indult kivitelezésen ezernyi katona, hadifogoly dolgozott naponta, amihez a város június 4-én újabb 300 munkást rendelt ki.

1. kép: Maróthy Mátyás: Szeged városának védelmi állapotra tervezett tájrajza (1848) (Országos Széchenyi Könyvtár). Georeferált változat. A térképen szereplő terveket digitálisan felerősítettük a láthatóság érdekében

A sánc helyének kijelölésekor Maróthy figyelembe vette a földrajzi adottságokat, azon belül is jól hasznosította a várost övező ideiglenesen, vagy állandóan vízzel borított területek védelmi szerepét; azt, hogy Szeged előterében egy összefüggő és jórészt áthatolhatatlan vízrendszer terült el, mely teljesen körbezárta a várost (2. kép). Ez a gyűrű évezredeken keresztül biztosította a Tisza–Maros torkolat stratégiai védelmét. Maróthy nyilvánvalóan tudta, hogy ilyen adottságok mellett hol lehet támadásra számítani és hol lehetetlenül el mindenféle csapatmozgás. Jól tudta azt is, hogy mostohább időjárási körülmények között csak a fő közlekedési utak mentén lehet ellenséges haderő mozgásával számolni és ezért a jól kiválasztott helyen megépített sáncok segítségével nagyobb eséllyel lehet visszaverni majd a támadást, akár kisebb létszámmal is.

2. kép: A szegedi sáncendszer a folyószabályozás előtti vízrajzi környezetben és a történelmi úthálózattal

Maróthy a város körül négy, mélységben tagolt védelmi vonalat jelölt ki (1., 3. kép). A külső Algyőtől indul a vízrendszer mentén, és tizennégy négyzet-, vagy sokszög alakú erődítést épített (A–N jelöléssel), mindig ott, ahol a Szegedről kivezető utak keresztezték a várost körülvevő vízrendszert. A második vonal kicsivel bentebb épült ki, iránya nagyjából nyugat–kelet, szinte egy egyenessel zárja le a Szegedre vezető utakat. Ide tizennyolc sokszögű, kifelé zárt, a védett oldal felé nyitott kis földsáncot terveztek a Budai út mentén, de ezek már nem épültek meg. A harmadik védelmi vonal – öt földmű – nem alkot összefüggő rendszert, lényegesen kevesebb földbástyából áll (L, O, R, S, T, U jelű), melyek a várost övező nyomási földek (belső legelők) szélén vannak kijelölve egy 9 km átmérőjű körvonal mentén. Végül a negyedik, legbelső védelmi vonalat a város lakott területének határán korábban kiásott városi sánc alkotta.

Az építkezés 1849 májusban kezdődött el, de a munka igazán csak júniusban kapott nagyobb lendületet. Hogy a szűkösen rendelkezésre álló idő alatt milyen készültségi fokot érhettek el a kivitelezők, pontosan nem tudjuk, de többen beszámoltak arról, hogy a sánc soha nem készült el teljesen.

3. kép: A szegedi sáncról készített osztrák felmérés (1849. szeptember 10.). A la vue Aufnahme der von den Rebellen angelegten Feldschanzen. Gezeichnet am 10tem September 1849. (Hadtörténeti levéltár)

A jól megalapozott terv azon bukott meg, hogy 1849 nyara forró és száraz volt, kiszáradtak a sánc menti élővizek, megkönnyítve ezzel az átkelést ott is, ahol csapadékosabb években lehetetlen lett volna. Így a megnövekedett védvonal és a védők alacsony száma miatt a sáncrendszeren nagy lyukak tátogtak, a rendelkezésre álló véderőnek is nagyobb területet kellett ellenőrzése alatt tartania.

Mészáros Lázár a következőképpen látta a létszámbéli hiányosságokat: „Szegeden a helyzet előnyeit használni kelletvén, váracsaikat oly távolságra kénytettek ásatni, hogy az egész félkört másfél óra alatt ügetve bekocsizni alig lehetett.” E terjedt erődítmény teljes őrfoglalása 40 ezer embert követelt, azonkívül 10 ezernyi tartalékot, hogy ez oda siessen segélyül, hol legjobban szükségeltetik. Az egész magyar erő pedig csak 18–20 ezer gyalogból állott ki, kik között 10–12 ezer kaszás volt. A lovasság 3 ezerre rúghatott, 40 ágyúval. A tapasztalt katona előtt világos volt, hogy e sereggel, a lehangolt főbb tisztekkel s meg nem egyező vezénylőkkel itt ütközetet merényleni bajos lend. A közvélemény máskép gondolkodott.”

Végső soron a sáncrendszer nagysága, az elvárt és a rendelkezésre álló létszám közötti nagy különbség is szerepet játszhatott abban, hogy harc nélkül adták fel a létesítményt. Dembinszky a hadsereg parancsnoka augusztus 1-jéről 2-ára virradó éjszaka Újszegedre húzódott vissza, a sáncokat pedig felhasználatlanul hagyta. A kormány Aradra költözött.

A bevonuló császári csapat a sáncrendszerről néhány napon belül mérnöki felmérést készített, melyet nemrégiben sikerült felfedeznünk a Hadtörténeti Levéltárban (3. kép). Felmérték az összes elkészült, ill. félig elkészült sáncot és az egyes építmények méreteit, valamint a köztük mért távolságot is megadták lépésben (sajnos többször helytelenül). Megadták az egyes építmények típusát (a hátulról nyitott sáncok között a háromszög vonalú szöggát, ötszög alakú lunetta, négy- vagy sokszög alaprajzú összezáró redout-ot=váracs), és egyedi azonosító jellel is ellátták őket, amihez szöveges leírást is mellékeltek a térképen (4. kép).

4. kép: Az osztrákok által felmért sánctípusok

A szegedi sánc pontos helyének meghatározását és terepei azonosítását nagyban nehezítette, hogy ezek az ún. tábori erődítések, azon belül pedig részben az ún. hevenyészett, részben a tartós harcállások közé sorolhatók. Nagyon rövid idő alatt épültek meg a helyben található nyersanyagokból (föld, fa). Emiatt a sánc a szabadságharcot követően az enyészeté lett, a földépítményeinek egy része valószínűleg szétesett, a felhasznált fákat pedig bizonyára a lakosság hordta szét.

5. kép: Ágyúállás Szeged-Szentmihály szélén a Maty-éren átvezető ősi híd lábánál.

Mégsem tűntek el azonban nyomtalanul! És éppen a régészet módszertana és eszköztára volt az, amely segítségével csaknem 100%-ig azonosítani tudtuk a sáncrendszer egyes elemeit. Az egykori és elpusztult földépítmények egy része ugyanis szakavatott szem számára továbbra is észlelhető és értelmezhető a helyszínen, így viszonylag nagy pontossággal azonosíthatók. A földművek – így a szegedi sánc is – távérzékelési eszközökkel is jól vizsgálhatók.

6. kép: Ún. hamis színes megjelenítéssel láthatóvá tett ágyúállás nyoma egy beépített területen

Nagyon sok olyan sáncelemet találtunk, amelyek ma is láthatók, csak funkciójuk nem volt értelmezhető (5. kép). Előfordult, hogy egy légi fotón csak hamis színes megjelenítéssel lehetett láthatóvá tenni a sánc eredeti formáját (6. kép). A csongrádi országút melletti tábor alaprajza ugyanakkor szépen kirajzolódott a Google Earth műholdfelvételen is (7. kép). Érdekes eset a tápéi sánc is, amit kizárólag a belterületi térkép segítségével lehetett azonosítani, itt ugyanis az utcák által határolt tömb az egykori sánc vonalát követi (8. kép).

7. kép: A Csongrádi országút mentén állt sáncelem négyzet alakú alaprajza a Google Earth felvételen

Az 1848–1849-ben megépített szegedi sánc tehát összesen harminc önálló építményből állt, melyek közül mindössze egyet nem sikerült azonosítanunk, hat esetben pedig csak valószínűsíteni tudtuk a helyüket. Munkánkhoz a régészet új irányzata, a tájrégészet módszertanát hívtuk segítségül. Így sikerült a régészetnek új eredményekkel hozzájárulnia az 1948–49-es forradalom és szabadságharc kutatásához. Az elért eredmény különösen fontos, hiszen a történeti szakirodalom bár tudott a sánc létéről, annak helyéről, szerkezetéről nem.

8. kép: A tápéi utcahálózat és a lakótömb az egykori sánc vonalához igazodva jött létre.

Szerző: Szalontai Csaba - Magyar Nemzeti Múzeum Nemzeti Régészeti Intézet, Tartalomfejlesztési Igazgatóság

Ajánlott irodalom:

• Szalontai Csaba: Az 1848–1849-es szabadságharc szegedi sáncai. Tanulmányok Csongrád Megye Történetéből XLII. Szerk.: Bagi Z. P. Szeged 2016, 91–163.