Lotaringiai Ferenc gyémántberakású miniatűr portréja mint jegyajándék Mária Terézia számára

A kora újkori Európa uralkodói udvaraiban gyakran előfordult, hogy a leánykérésre vagy az eljegyzésre a vőlegény, illetve a menyasszony távollétében került sor. Ilyen esetekben a frigy képviselők útján (per procurationem) köttetett meg, de rendszerint egy kisméretű portré is képviselte és „helyettesítette” a távollévő kérőt vagy az arát. Így például 1760. szeptember 4-én Joseph Wenzel von Liechtenstein herceg II. József nevében, a főherceg távollétében kérte meg Mária Izabella Bourbon-pármai hercegnő kezét Pármában, s a lánykéréskor átnyújtotta neki a Habsburg trónörökös portréját. A 18. századi Közép-Európában a főúri rangú vőlegények jegyajándékként, egyfajta szerelmi zálogként is megajándékozták kedvesüket önmaguk miniatűr portréjával, amely rendszerint drágakövekkel kirakott keretbe foglalt „ékszer-portré” volt. A menyasszony ettől kezdve a frigyüket jelképező láncra fűzve, medálként, azaz „a szíve fölött” viselte párja képmását. Egy ilyen miniatűr látható például Harruckern Jozefa (1740–1802) 1791-ben készült egészalakos portréján, amely férjét, gróf Károlyi Antalt (1732–1791) ábrázolja fehér színű, aranygalléros tábornoki kabátban.

Johann Georg Weikert: Gróf Károlyi Antalné Harruckern Jozefa, kezében a gyulai Harruckern-kastély látképével. Olaj, vászon, 1790. MNM Történelmi Képcsarnok, ltsz. 2121.

Károlyi Antal miniatűr képmása felesége portréján

Mária Terézia (1717–1780) is kapott egy ilyen szerelmi jegyajándékot vőlegényétől, Ferenc lotaringiai hercegtől (1708–1765), amikor az 1736. január 31-én megkérte a kezét. A jegyesek gyermekkoruk óta ismerték egymást, s ekkorra bensőséges szerelmi kapcsolat alakult ki közöttük, amely romantikus színezetű, harmonikus kapcsolattá tette dinasztikus érdekházasságukat.

VI. (III.) Károly (1685–1740) fiú utód hiányában elsőszülött lányát, Mária Teréziát szánta a német-római császári, valamint a magyar és cseh királyi trónra, így olyan párt keresett számára, aki rangban illik hozzá, ám elfogadja, hogy „királyi férjként”, a politikai hatalmat ténylegesen gyakorló uralkodónő hitveseként csak másodlagos szerepet játszik majd.

A bécsi udvar a Buda 1686. évi visszavívásában is részt vett V. Károly lotaringiai herceg és Habsburg Eleonóra unokáját, Lipót Kelement (1707–1723) szemelte ki erre a szerepre. Az ifjú herceg halála után öccse, Ferenc István lépett a helyébe, aki így tizenöt éves korától, 1723-tól a bécsi udvarban nevelkedett. Apja elhunytával 1729-ben megörökölte Lotaringia és Bar uralkodó hercegének címét, de továbbra is a császárvárosban élt, míg a lotaringiai hercegséget anyja kormányozta régensként. Pálffy Miklós nádor 1732-ben bekövetkezett halála után III. Károly Magyarország királyi helytartójává nevezte ki Lotaringiai Ferencet, akinek ekkortól hivatalosan a pozsonyi vár volt a rezidenciája, de továbbra is gyakran látogatott el a bécsi udvarba. Élénk levelezésben állt Mária Teréziával, akit francia nyelvű leveleiben gyakran szólított meg „kedves Mitziként” (Chère Mitz), s becézett „Trézsi”-nek (Reserl), míg a hercegnő olykor „egérkémnek” (Mäusel) szólította kedvesét.

A szerelmi kapcsolaton alapuló házasság előkészítése során a bécsi udvar nagy hangsúlyt helyezett a dinasztikus érdekek érvényesítésére, ezért egy nappal a leánykérés előtt, 1736. január 30-én részletesen kidolgozott házassági szerződést fogalmaztak meg a felek, amely a két héttel későbbi házasságkötéskor, 1736. február 12-én lépett életbe. A szerződésben pontosan szabályozták a születendő gyermekek gyámságának kérdését az egyik szülő korai halála és a másik újraházasodása esetén, valamint a frigy pénzügyi vonatkozásait. Így például rögzítették, hogy a menyasszony hozománya és a férj által a házasságba vitt vagyon egyaránt 150–150 ezer rajnai forint, ami együtt – a pénzérmék színezüsttartalma (13,7 g) alapján – mai értéken több mint 1 milliárd Forintot tett ki.

A leánykérés 1736. január 31-én ceremoniális keretek között zajlott. A vőlegény pazar díszruhát öltött az eseményre, amely a korabeli források szerint 300.000 rajnai forintba került: a gesztenyebarna, ezüstszállal átszőtt selyemszövetből készült, aranyozott fémfonallal gazdagon hímzett öltözék gombjait gyémántok díszítették. A vőlegényt először a menyasszony apja, VI. Károly fogadta a bécsi Hofburg császári lakosztályának lakószobájában, zárt ajtók mögött. A frigyre adott atyai áldást követően a kérőt a császárnéi lakosztály audienciatermébe kísérték, ahol az anya, Erzsébet Krisztina császárné fogadta a kérőt a 19 éves Mária Terézia, továbbá a főudvarmesternő és a főhercegnő nevelője, Fuchs grófnő jelenlétében. A nyitott ajtók mögött elhangzott rövid köszöntők után a császárné által megadott jelre a herceg menyasszonyához lépett, s egy kézcsók kíséretében átnyújtotta számára önmaga gyémántokkal kirakott miniatűr portréját. Az ékszer-portrét a császárné tűzte a főhercegnő ruhájára, azaz a ruhaderék dekoltázsára, majd a kérő visszautazott Pozsonyba a két héttel később megtartott menyegzőig.

A pazar jegyajándék a lotaringiai udvar bécsi követe, Nicolas de Jacquemin elszámolása szerint 380.000 rajnai forintba került, ami mai értéken közel 1,5 milliárd Forintot tesz ki. A nagyméretű corset-ékszer rendkívüli értéke azzal magyarázható, hogy az arany sugárkoszorúra nagyméretű gyémántokat applikáltak. A korabeli források szerint az elefántcsontra festett miniatűr képmást is csiszolt gyémánt fedte üveglap helyett (ld. ITT), ez azonban valójában inkább hegyikristály lehetett.

Mária Terézia pozsonyi koronázásakor, 1741. június 25-én is viselte a férjét ábrázoló ékszer-miniatűrt, amelynek formáját épp Mária Terézia koronázási portréiról ismerjük. Innen tudjuk, hogy a miniatűr az Aranygyapjas rend vörös szalagra fűzött jelvényével ábrázolta a herceget, amelyet 1723-ban nyert el.

Ismeretlen festő: Mária Terézia magyar koronázási ornátusban. 1741 (?). Gödöllői Királyi Kastély

Lotaringiai Ferenc miniatűr képmása Mária Terézia portréján

Az „ékszerportré” nem pusztán dekoratív kiegészítője volt a királynő magyaros szabású koronázási díszruhájának, amely aranyozott fémfonalas hímzéssel díszített selyemszövetből készült, s drágakövekkel és gyöngyökkel díszítették, hanem szimbolikus politikai szerepet is játszott: egyrészt a királynő férjezett státuszát jelezte, másrészt a képmás mintegy in effigie képviselte a királynő férjét a koronázás során, akit 1741. szeptember 11-én a magyar rendek társuralkodóvá is választottak.

Az „ékszerportré” feltűnik Mária Terézia néhány későbbi portréján is, így például a Jean-Etienne Liotard által 1747-ben festett zománcfestésű képmásán is (ld. ITT), a nagy értékű ékszer későbbi sorsa azonban nem ismert. Lotaringiai Ferenc halála után, 1766-ban Mária Terézia a bécsi udvari kincstárban, egy ún. ékszerszobában (Juwelenzimmer) helyezte el férje drágakőgyűjteményének legértékesebb darabjait, köztük a Medici kincstárból származó, „a firenzei” néven ismert, 137,27 karát (27,454 g) súlyú, világossárga színű gyémánttal együtt, amelynek 1918 után nyoma veszett. A miniatűrt magába foglaló nagy értékű ékszert feltehetően már a 18. század végén – Mária Terézia halála után – szétbontották és újrahasznosították annak ékköveit.

Szerző: Serfőző Szabolcs - Magyar Nemzeti Múzeum Történelmi Képcsarnok