Zölden hullámzó tenger az azték piramisok hátterében. Annak kiloccsanó cseppjeiből smaragdszín mezők nőnek szerte a világban. Dohányföldek. De hol van már a növény szemgyönyörködtető színe, midőn pesti arszlánok szájából reformeszmékkel elegyedve tör elő gomolygó füst képében. A vita hevében hadonászva csöpp kazánjaik némelyike olykor elrepül, s a macskaköveken darabokra pattan. A pipák hűlt tetemét aztán hajnali vesszőseprű repteti az épülő Múzeum kertjének ráncaiba.

A Múzeumkert rekonstrukciója során több ládányi cseréptöredék mellett két maréknyi cseréppipa is napvilágra került (ennél azonban jóval többet nyugodni hagytak még hosszú emberöltőkre a markolókanalak). E pipák mindahányan a XIX. század során készültek, mely virágkora is, meg hanyatlása is volt a magyar pipa történetének. Virágkora azért volt, mert ilyen tömegű és jó minőségű füstszerszám sosem készült sem addig, sem azután. Hanyatlása meg azért, mert ekkor szűnt meg az a formai gazdagság, mely főleg a XVII. században jellemezte a hazai cseréppipákat, s ekkor jöttek létre uniformizálódott alakok, s a kínálat a pipagyárak minden iparkodása ellenére is jóval szegényesebb maradt.

A legelterjedtebb, legnépszerűbb formát, mely a XIX. század hatalmas termelése miatt máig a leggyakrabban előkerülő pipa a Magyar Királyság területén, minden jel szerint Hönig Mihály, vagy inkább Michael Hönig alkotta meg. A fej alját fésűskagyló (Pecten) forma alkotja, a kémény magas, nyolcszögletes hasáb. A pipa felszíne külön kezelés eredményeként márványozott vagy pettyegetett lett, ez is előnyösen különböztette meg a többi vetélytárs termékeitől: a debreceni pipakészítők nyers, kissé fakó cserépszínű áruitól vagy a lassan erejét vesztő podrecsányi gyár fekete gyártmányaitól. A pipákat a kor divatja szerint „meg is patkolták”: a piparezezők mestersége volt, hogy a kéményre fel-lehajtható rézkupakot készítsenek, mely amellett, hogy fokozta a tetszetős külsőt, a pipát zsebre vágva főképp a piszkolás ellen védett (az áttört kupakok természetesen nem). A nyak végét (a nyakgyűrűt) szintén rézborítással díszítették, erősítették – ennek maradványa zöldre oxidálódva némely múzeumkerti pipán is megtalálható.

Hönig pipája, pecsétjén bajszos férfifővel

Michael Hönig névbélyegzőjével ellátott pipa

Ez a klasszikus, méltóságteljes forma elsősorban a városi polgárság körében vált népszerűvé. Nem a hivalkodó, de a józan, előretekintő polgáré: „midőn te, vagy közületek egyik és másik, selyemmel kivarrott sallangós dohányzacskót és ezüst kupaku taj-pipát vesz, én akkor puszta dohányzacskóval és selymeczi cseréppipával is be érem” – írja a Hasznos Mulatságok 1834-ben.

A pipaszárat befogadó kerek nyak vastagságánál fogva szinte törhetetlennek bizonyult, ezért a pipaleletek közt ez fordul elő legtöbbször, míg vékonyfalú fejet (kéményt) igen ritkán találhatni. Ezt szerencsének is tekinthetjük, mivel e századra már kialakult gyakorlat szerint a mester a nyakba nyomta névbélyegzőjét, ami így általában fennmarad, nagyban segítve a pipák műhelyhez kötését.

Nem csoda, hogy a Múzeumkertben előkerült pipák közül három is viseli Hönig Mihály pecsétlőjét, eképpen: M:HONIG / SCHEMNITZ. Ebből kiolvashatóan Hönig mester selmecbányai volt. Mint polgártársai többsége, fiatalon bányászként dolgozott. Legkésőbb 1802-től azonban pipakészítéssel kezdett foglalkozni, leginkább az Ahnert fivérek hatására, akik az első, s egyben művészi színvonalú cseréppipákat készíteni kezdték a városban. Így Hönig a selmeci pipagyártás első, még csak pár fős generációjának tagja lett. E forma megalkotásával azonban jóval nagyobb hatást gyakorolt a többieknél, és döntő szerepe volt abban, hogy a korábban csak bányáiról ismert város az ország legjelentősebb pipakészítő központjává vált már a reformkort megelőzően – messze felülmúlva a XVIII. századot hatalmas termelésével uraló Debrecent, s az 1800-as évek első évtizedeiben fel-, majd eltűnt Podrecsányt.

Selmecbányán a század során közel 90 pipakészítő működött, közülük a legtöbben átvették Hönig mester formáját (amellett más alakokkal is kísérleteztek), de nevet és termékeiknek széles piacot csak kevesen szereztek. A kert leletei közül Tandler és Rastotzky selmeci mesterek egy-egy ugyanilyen formájú pipája képviseli őket. Kisvártatva más települések pipacsinálói is – nyilván a forgalomból levont tanulságok alapján – felfigyeltek erre az alakra, s – tisztességes mester esetén – saját névbélyegzőjükkel ellátva, maguk is gyártásába fogtak. Voltak azonban nem kevesen, akik hamisítani kezdték Hönig pecsétjét. Mások „szerényebben” csak Selmec város – addigra már védjegynek számító – nevét pecsételték saját nevükkel párosítva vagy anélkül készítményeikre (leggyakrabban a németes Schemnitz alakban). Így tett Leopold Gross is, akinek pipája napvilágra került a Múzeumkertben, noha sosem dolgozott Selmecbányán, gyártmányai Horvátországból ismertek. Ezek felderítésével jórészt még adós a kutatás.

Egy másik selmeci mester, Rastotzky pipája a  Múzeumkertből

Visszaélés Selmecbánya nevével - Leopold Gross sosem dolgozott ott

A leletek koruk alapján döntő részben a múzeum építésének idején kerültek a kert földjébe, ami érthető a nagy földmozgatással járó munkákra gondolva, s azt figyelembe véve, hogy egy járókelő számára épp eltört pipájának alkalmasabb nyugvóhely aligha kínálkozott egy frissen ásott ároknál. Nem sokkal a Nemzeti Múzeum befejezése után meghalt Hönig. Örökét özvegye és fia továbbvitték, változatlan formákkal, de új névbélyegzőkkel. A leletek szerint még sikeresebbek voltak a terjesztésben, nagyobb számban és messzebbre eljuttatták termékeiket, de a Múzeumkert földjében csak klasszikusoknak jutott osztályrészül eltemettetni.

Írta: Kondorosy Szabolcs, MNM Központi Adattár