Szakmai munka
„… lenn a vízben, lenn a mélyben ” – Egy mitikus hely: Attila hun király sírja
Attila hun király temetkezése – hármas koporsó, a sírt ásók meggyilkolása - és sírjának pontos helye – folyómeder, régóta foglalkoztatja a közvéleményt. Ráadásul azt is tudni vélték, hogy a nagy uralkodót nem hantolhatták el mesés kincsek nélkül, ami megmozgatta az emberek fantáziáját. Ezek a megoldási javaslatok időnként a hivatalos szervekhez, így a Magyar Nemzeti Múzeumba is eljutottak.
Attila, a hunok nagykirálya, „Isten ostora” 453-ban halt meg. A körülményeket az egy évszázaddal később élt Iordanes így örökítette meg. „...halála előtt, sok-sok asszony után, amint ezen népnél szokás volt, feleségül vett egy gyönyörű leányt, akinek Ildico volt a neve. Miután a lakodalomban a túl nagy vigadozástól elfáradt, s a bortól és az álomtól elnehezülve a hátára feküdt, eleredt az orra vére, ami most a megszokott úton nem tudott kifolyni, ezért a torkába folyt, és a halálát okozta. [...]
1. kép: Ismeretlen: Attila hun király. Megjelent: Mausoleum potentissimorum ac gloriosissimorum Regni Apostolici ... Nürnberg 1664 Történelmi Képcsarnok
Miután [...] siratóénekekkel megsiratták, a sírhalma fölött egy ˂˂strava>>-t, ahogy ők nevezik, ünnepeltek hatalmas tivornyával, egyik végletből a másikba esve, a halottsiratást az öröm kitöréseivel vegyítették. Ezután az éjszaka csendjében a holttestet a földbe rejtették. Először aranyból, másodszor ezüstből, harmadszor kemény vasból készített szemfedővel fedték be. Ezzel jelezték, hogy a leghatalmasabb királyhoz mindezek illenek: a vas, mivel népeket igázott le, az arany és az ezüst, mivel mindkét birodalom méltóságjelvényét megkapta. A legyilkolt ellenségtől zsákmányolt fegyvereit, mindenféle drágakőtől fénylő lószerszámokat, és különféle ragyogó méltóságjelvényeket, amelyek udvara fényét jelentették, temettek vele. És hogy az emberi kíváncsiság távol maradjon ennyi kincstől, megölték az e munkával megbízottakat — borzasztó jutalom! — és a sírásókat, úgy, mint az eltemetettet, hirtelen halál érte.” Az idézetben megjelennek a legfontosabb információk, ugyanakkor a szerző nem árulja el a pontos helyszínt. Továbbá érdemes felhívni a figyelmet a hármas szemfedél kifejezésre, Iordanes korábbi rossz szövegkiadásaiban fercula-vá (hordozó állvány) torzult az erre utaló copercula meghatározás.
2. kép: Lotz Károly – Marastoni József: Attila halála (453) litográfia, 1863, Történelmi Képcsarnok
A magyar krónikás hagyomány sem árul el többet, sőt Attila halálának körülményeit jóval negatívabban mutatják be. Kézai Simon és a Képes Krónika szerint „a baktrai [közép-ázsiai város] király Mikolt nevű, emberfölötti szépségű lányát vitték hozzá, hogy szeretkezzék vele. A hagyomány szerint ezt annyira megkívánta, hogy a szeretkezésben túllépte a mértéket, mint ahogyan az ivásban szokása volt. Miután a szeretkezést befejezte, s betelt a lány élvezetével, eleredt az orra vére, és mert hanyatt fekve aludt, a vér a száján át a torkába folyt, ott megalvadva meggátolta a légzés folyamatát, és megölte Attilát. Mikolt pedig, álmából fölriadva, midőn rángatva költögette urát, ám az nem bírt megmozdulni, s egyben tapasztalta, hogy teste kihűlt és híján van a természetes melegségnek, nagy jajveszékeléssel hívta magához a királyi ajtónállókat, s mutatta nekik, hogy uruk a minden test útjára lépett. Ezek pedig rettenetes kiáltozásukkal fölverték az összes őrt, és a palota kapuihoz csődítették őket. Béla, Kadicsa, Keve meg a többi hun kapitány mellé temették el a föntebb említett helyen.” Bonfini, Hunyadi Mátyás történetírója is hasonlóan vélekedett, a halotti tor leírásánál főként Iordanes-re hivatkozott. Oláh Miklós, a humanista esztergomi érsek külön művet - Athila – szentelt a hun uralkodónak, ugyanakkor a halálával és a temetkezésével kapcsolatban az elődök adataira támaszkodott.
3. kép: Attila a Képes Krónika miniatúráján. OSZK
A hazai forrásokban konkrét helyszínként visszatér, hogy az uralkodót a korábban szereplő, és a rómaiak ellen hősi halált halt vezérek keveházi sírjánál helyezték végső nyugalomra, a kapitányok földi maradványainak „ünnepélyes kőemléket emeltek”. Keveházát a Fejér megyei Kajászó településsel lehet azonosítani, a kőemlék pedig nem más, mint a baracska-kajászói Iuppiter-oltárkő, ami Kézai korában – sőt később – is látható volt. Erre utal a 14. század elején keletkezett Descriptio Europae Orientalis egyik passzusa: „előjöttek a magyarok Szkítia tartományából és óriási országából, [...] azon a tágas mezőn, amely Sicambria [Óbuda] és Székesfehérvár között fekszik, csatát vívtak az említett tíz királlyal [ti. a pannonokéval] és leverték őket; s ott a győzelem örök jeléül egy hatalmas márványkövet állítottak fel, amelyre az említett győzelem fel van jegyezve, és ez ott áll mind a mai napig”. Juhász József még egy 1934-es tanulmányában vetette fel, hogy az itt említett kő valóban létezett, sőt arra is felhívta a figyelmet, hogy Kézai nem véletlenül helyezte Székesfehérvár környékére a vezéri sírokat, mivel feltételezése szerint a krónikás a Bicske melletti Ginzapusztán (Kinzapuszta) láthatta meg a napvilágot. Ez alapján komoly lokálpatriotizmus érhető tetten…
A hun király nyughelye azonban a koronázóváros mellől átkerült egy folyó mellé. Mint láttuk, a források erre egyáltalán nem utaltak. Bóna István régész amellett foglalt állást, hogy Attila temetésének emléke összemosódott a vizigót Alariknak adott végtisztességgel. Utóbbiról Iordanes így számolt be. „ […] Halaricus […] hirtelen korai halállal elragadva távozott az élők sorából. Az övéi igen nagy szeretettel gyászolták, elterelték a Consentinus [Cosenza, ma: Calabria, Olaszország] város melletti Busentus [Busento] folyót medréből, ugyanis ez a folyó a városnál a hegy lábától folyik le gyógyító hullámaival, tehát medrének közepébe ássák rabszolgák válogatott csapatai a sírhelyet, és ennek a gödörnek a mélyébe temetik el Halaricust sok kinccsel, majd a vizet ismét visszavezetik eredeti medrébe, és hogy a helyet ne ismerje senki, az összes sírásót legyilkolják.” Bóna István szerint valójában nehezen hihető, hogy a gótok ilyen komoly folyamszabályozásra lettek volna képesek, e „hagyomány nem más, mint folklór”. Nem könnyű igazságot tenni, mivel Hoppál Mihály etnológus arra hívja fel a figyelmet, hogy a kínai forrásokon kívül egy mongol népmesében is megtalálható ez a temetkezési forma. Ezekben egyaránt tetten érhető a két fontos vezérlő elv: a nagyúrnak legyen elég szolgája a másvilágon (=szolgák legyilkolása), illetve a sír helye titokban maradjon.
4. kép: Attila ábrázolása Hartmann Schedel Világkrónikájában (1493), Wikipedia
Attila sírjának a lokalizálásához először meg kellene határozni a nagy uralkodó székhelyét, amely szintén megoldhatatlan feladat. Sicambria városát Óbudával azonosították, de többen más véleményen vannak. (Elég, ha beírjuk valamelyik keresőbe, hogy Attila városa vagy lakhelye, számos település magának vindikálja ezt a jogot.) Mindenképpen érdemes figyelembe venni Bóna István szkepticizmusát: „Attila sírjának megkeresése még akkor is reménytelen volna, ha tudnánk, hogy hol állt a palotája, s annak küszöbéről indulnánk. Feladatunk egy kb. 30-50 km-es sugarú kör teljes, méterről méterre való átvizsgálása lenne. Ez nagyon naiv elképzelés, olyanoké, akiknek a régészet lehetőségeiről, módszereiről fogalmuk sincs. Ma már képesek vagyunk sok mindenre: légifotózással telepeket, falvakat, római erődöket, villákat, középkori templomokat, sőt temetőket tudunk feltérképezni, mielőtt egyetlen kapavágásra sor kerülne. Magányos sír esetében viszont ez a módszer reménytelen.”
5. kép: Heinrich Leutemann: Alarich temetése. 1895. Wikipedia
Mindezek ellenére mindig voltak olyanok, akik állításuk szerint pontos információkkal rendelkeztek a hun király nyughelyéről. Ennek kapcsán mindenképpen érdemes megemlíteni egy 1688-ban kiadott, Lippa bevételéről beszámoló nyomtatványt, amely Jelentés a nagy Attila, a hunok királya sírjáról, melyet a császári katonák Lippa közelében találtak meg, beszámolóval a benne elrejtett hatalmas kincsről és arról, ami utána következett Belgrád bevételéig címet viselte. A történet kétség kívül bombasztikusan hatott, a szerző a sír bemutatásánál valamilyen irodalmi modellt követett, hasonló föld alatti, több helyiségből álló, kupolaboltozatú építménye a mediterrán világ ókori kultúráiból ismert. Természetesen nincs kizárva, hogy a katonák valóban kifosztottak egy sírt, amit összekötöttek a hun király személyével. Az is elgondolkodtató, hogy Attila epitáfiumát (feliratos tábla) magyar nyelven írták, kár, hogy a szerző ezt latinul adta közre. Maga a sírkamra impozáns volt: „A mondott koporsó fölött emelkedett Attila féldomborművű teste, háromféle márványból megmunkálva, az arca és a karjai hófehérek, a sisakja antik zöld, a páncélja a karpáncélokkal mohaszínű, a két oldalán két bronzsas több más díszítéssel és különféle színű finom márványból készült faragással. Attila domborműve fölött egy nagy, kilenc és fél araszos szobor magasodott, egy hosszú szakállas, nagy aggastyáné, aki a karjában tartott egy kisfiút, akinek az egyik kezét harapta, s a lábai alatt egy nagy sarló volt. Ez az egész építmény bronzból volt, több aranysávval, melyek érintetlenül maradtak az idő pusztításától.” Természetesen a kincsek sem hiányozhattak, például 3600 darab aranyérme, 50 ezüst edény, 3 másfél araszos tömör aranyból készült szobor, 2 ezüstmajom hevert a sír környékén. Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy a mesés lelet közlésével az „újságíró” a példányok jobb eladását kívánta elősegíteni.
„Sokkal ismertebbek az alföldi helyszínek, mint a hun király föltételezett helyének lehetséges azonosítási pontjai” – állapítja meg Szörényi László irodalomtörténész. Losontzy István Hármas Kis Tükör, rengeteg kiadást megélt tankönyve szerint „... hanem hogy nékieis végre fejet hajtani kellett a' halálnak, melly életét közel 50. esztendös korában el-vette 454-ben, még pedig lakodalmának idején, a'midőn Hildégundával a' Frantzia Király leányával menyegzői pompát tartana, kinek-is teste arany, ezüst , és vas hármas koporsóban tétettvén, nagy pompával Domb-egyház mellett, Tsanád Vármegyében (mint írják) el-temettetett” (1773-as kiadás). Ugyanakkor a szerző még egyáltalán nem említi a folyóban való elhantolást. Megfigyelhető azonban egy erőteljes szegedi szál, Fiala Jakab (1697-1733) piarista szerzetes már a környéken vélte látni Attila városát és sírját, a legendát Dugonics András piarista szerzetes átvette, és Etelka című regényében le is írta. Olyannyira, hogy az 1800-as években a szegediek úgy tartották, hogy a hun uralkodó sátra a későbbi Széchenyi tér 13. számú ház helyén állt. Ha pedig folyóban temették el, akkor természetesen egyedül a Tisza jöhetett számításba. Petőfi Sándor ezt pedig már „tényként” közölte Lehel vezér című, 1848-ban írt versében: „Mint a darusereg az előljáróját / Ugy követünk téged [ti. Álmost] ország-világon át, / Míg nem látjuk magunk a Tisza folyóban, / Hol Attila alszik három koporsóban”. Ipolyi Arnold, a tudós pap Magyar mythologia című könyvében (1854) a vízbe temetés példájára Alarik és Attila elhantolását hozta fel. Jókai Mór is sokat lendített a legenda népszerűségén. „Holttestét hármas koporsóba tették; ki soha nem viselt magán aranyat, holta után arany-, ezüst- és vaskoporsóba záratott. Most ott nyugszik valahol a Tisza medrében. Sírásóit, kik eltemették, visszatértükben a hunok legyilkolták, hogy soha meg ne tudhassa senki a helyet, ahol Attila nyugszik.” – összegezte igen népszerű A magyar nemzet története regényes rajzokban című művében (1854). Gárdonyi Géza Láthatatlan ember című könyve (1902) hatására pedig megingathatatlan néphitté vált a legenda. A mítoszteremtő, csodálatos történetekkel megküzdeni reménytelen és háláltan feladat.
6. kép: Attila király sírjának kulcsa. MNM KAD
Hogy mit is jelentett ez? Móra Ferenc nem véletlenül adta a Leszámolás Attilával címet egyik írásának. „Attila nagyurunkkal sok ügyes-bajos dolgom volt nekem, noha személyes találkozásom nem volt még vele, s attól tartok, nem is lesz az innenső világban. Kicsit unom már azt a sok követet, akikkel megüzeni, hogy mely részén található ő a határunknak, hol a Tiszában, hol a nádasaink közt kanyargó erekben. Hiába szabadkozom, hogy én csak a szegénysori ősökkel vagyok baráti viszonyban, s halott királyok előhámozására csak az ötödik fizetési osztálybeli régészek illetékesek, a követek mind belém vetik reményük horgonyát.” Egy alkalommal egy kisteleki asszony jött hozzá, akinek álmában ötször jelent meg Attila. A történtek hatása alatt álló nőt Móra megpróbálta jobb belátásra bírni: „sohasem felejtem el a szomorú nézését, amilyent én még emberi szemben nem láttam. […] Ekkor haragudtam meg az Isten ostorára, aki másfélezer év távolságból is hazajár kísérteni és egyszerű lelkeket megzavarni.”
Attila sírjának története rengeteg embert foglalkoztatott. Bizonyos tendenciák azonban megfigyelhetők. Egy-egy nagyobb lelet újabb hullámokat vetett. Amikor 1923 őszén Tápiószentmárton határában megtalálták az úgynevezett szkíta aranyszarvast, a birtok tulajdonosai, Blaskovich György és János tudni vélték, hogy a tárgy egykor a nagy király tegezét díszítette. De ugyanez volt a helyzet a Röszke határában fellelt nagyszéksósi lelettel kapcsolatban, amely feltehetően egy igen előkelő hun harcos halotti szertartásához köthető. Nagyon sokakat motivált a megtalálónak járó egyharmadnyi jutalom. Beleznai Ferenc jászberényi csizmadiamester Bethlen István miniszterelnöknek írt levelet, melyben miniszteri bizottság kiküldését és a kincs harmadát kérte, mivel írásbeli bizonyítékai vannak, hogy Attila sírja a Zagyva medrében van. De a keresés az ország határain túl is folytatódott. Az 1930-as évek elején tartotta izgalomban a napi sajtót Karl Schappeller feltaláló akciója, amelynek során aurolzmünsteri (Felső-Ausztria) kastélyának környékét vizsgálta meg egy „varázsvessző” segítségével. „A varázsvessző azt is megállapította, hogy a földalatti sírboltban hármas koporsóban nyugszik a hun király: a külső koporsó vas, a középső ezüst, a legbelső arany. A varázsvessző jelzése szerint két másik sírkamrának is kell lenni a föld alatt; ide harcosok vannak eltemetve lovaikkal együtt.” A kutatás semmilyen konkrét eredményhez nem vezetett.
7. kép: Leletbejelentés Attila feltételezett sírjáról, Beregsurány környékéről (1970).
A Magyar Nemzeti Múzeum régészeihez is érkeztek hasonló megkeresések, a mennyiséget jól mutatja, hogy külön dossziét ‒ „Attilások” ‒ nyitottak nekik. Egy hű hazafi a mai Rákosszentmihályról Attila sírjának a kulcsát küldte el 1898-ban, sajnos a tárgy ma már nem található meg. Az előbb említett motivációkon kívül a beszámolók akkor érkeztek nagyobb számban, amikor a sajtó is foglalkozott a nagy királlyal. Korek József főigazgató-helyettes jelezte is a MTA Régészeti Bizottságának, hogy „közel két hete Attila sírjának kutatása tartja izgalomban a sajtót és azon keresztül a lakosság nagy tömegeit.” Voltak, akik térképvázlaton jelölték meg az átvizsgálandó területet. Külön meg kellene emlékezni az emigráns magyarok koncepcióiról, de ennek ismertetése messzire vezetne minket. Az egyik levélből pedig az derül ki, hogy Attila sírját a morvaországi Uherské Hradiště (Magyarhradis) közelében érdemes keresni.
8. kép: František Šmíd levele Attila sírjáról
Végezetül ismét Bóna István gondolatait idézném. „Attila sírja természetesen megtalálható, mint minden, amit valaha földbe rejtettek. De nem kereshető. Képzeljünk el egy igazán nagyméretű sírt, amelybe a sok-sok drágaság kényelmesen elfért. Akár egész szobányit. Egyetlen hektáron 500 ilyen nagy sír férne el, egy négyzetkilométeren már 50 000. Mivel a hunok táborvárosáról, amelynek közelebbi vagy távolabbi környékén Attilát eltemették, egyelőre csak annyit sejtünk, hogy a Temestől északra, a Kőröstől pedig délre feküdt valahol a Tiszántúlon, Attilát pedig valószínűleg a Duna-Tisza közének keleti felében temették el, legalább 20 000 km2 jöhet számításba. Ezen – nem tévedés! – 1 milliárd Attila-sír képzelhető el. Könnyebb a tűt a szalmakazalban megtalálni!”
Írta: Szende László, Magyar Nemzeti Múzeum, Központi Adattár és Digitális Képarchívum
Irodalom:
- Bóna István: A hunok és nagykirályaik. Budapest, 1993.
- Bóna István – Hatházi Gábor: Attila sírja. Bóna István a hunokról és Attiláról. História, 18. (1996) 14-16.
- Hajnal Zsuzsanna: Egy talicskányi arany.
- Hoppál Mihály: Attila temetése. Egy folklórmotívum a történelmi tudatban. In: Bennünk élő múltjaink. Történelmi tudat – kulturális emlékezet. Papp Richárd – Szarka László. Zenta, 2008. 27‑46.
- Iordanes: Getica. A gótok eredete és tettei. Közreadja: Kiss Magdolna. Budapest, 2005.
- Juhász József: A baracskai Jupiter oltárkő és Köveaszó (Keveháza). Székesfehérvári Szemle, 4. (1934) 75-80.
- Kanyó Ferenc: Ősbuda: egy modern mítosz a történettudomány tükrében. Fons, 19. (2012), 1. 3-35.
- Kovács Zsuzsa: Attila sírja Lippánál. In: Lymbus. Magyarságtudományi forrásközlemények. Főszerk.: Ujváry Gábor. Budapest, 2016. 187‑197.
- Móra Ferenc: Leszámolás Attilával. In: Uő.: A fele sem tudomány. Utazás a föld alatti Magyarországon. Budapest, 1960. 397‑404.
- Szikszai Mihály: „Csillag esik, föld reng: jött éve csudáknak!...” Jász-Nagykun-Szolnok megyében volt Attila hun király székvárosa? – egy 18. századi forrás elemzése. Zounuk – A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Levéltár Évkönyve, 25. (2010), 473‑510.
- Szörényi László: Attila sírjának keresése a 19-20. századi magyar irodalomban. In: Hogy jó s szép tettekben leld gyönyörűséged. A 80 éves Fried István köszöntése. Szeged, 2015. 165-174.
- Veszprémy László: A tárnokvölgyi csata és Attila sírja.
- Tóth Endre: A továbbélő ókor. In: Történelem – kép. Szemelvények múlt és művészet kapcsolatáról Magyarországon. Szerk.: Mikó Árpád – Sinkó Katalin. Budapest, 2000. 265-277.