Miért vált oly fontos 1848-as emlékezethellyé a Múzeumkert már a 19. században? Mitől válik egy történelmi helyszín egyáltalán emlékezethellyé? És hogyan emlékezünk? Az idei március 15-ei nemzeti ünnep alkalmából a Múzeumkertet járjuk körbe, azt a különleges helyet, ahol még ma is megragadható 1848 emléke, ahol a múlthoz kötődő folyamatosság érzése, valami különös oknál fogva, még ma is érzékelhető.

Pierre Nora francia történész szerint emlékezethelyek az emlékezés szándéka nélkül nem alakulhatnak ki, ha ez hiányzik, akkor az emlékezet helyei csupán a történelem helyei maradnak. Az emlékezet „maga az élet”, élő csoportok hordozzák, ezért is van folyamatos változásban, fejlődésben és ezért is mindig időszerű. A történelem ezzel szemben rekonstrukciója annak, ami már nincs, a múlt megjelenítése.

A Múzeumkert egy olyan emlékezethely, amely egykor, mint történelmi helyszín is igen fontos szerepet töltött be az 1848-as eseményekben. Nem csupán a jól ismert, március 15-i forradalmi nagygyűlésre gondolhatunk, ahol a márciusi ifjak, a szakadó eső dacára, 8–10 ezer ember előtt magyarázták az ország polgári átalakítását sürgető 12 pontot, hanem meg kell említenünk azokat a későbbi eseményeket is, amelyek mind szerepet játszottak abban, hogy a Múzeumkert végül az 1848-as időket talán a legteljesebb módon felidézni képes, különös emlékezethellyé válhatott.

1848. március 15-től kezdve számtalan kisebb-nagyobb népgyűlésnek lehettek tanúi a korabeli Pest lakói a Múzeumkertben. Ezek közül talán az egyik legjelentősebb az igen feszült hangulatban megtartott, március 31-ei népgyűlés volt, amely az éppen hivatalba lépő Batthyány-kormány jogkörét jelentősen szűkíteni szándékozó, a hadügyeket uralkodói felségjognak megtartó, március 28-i királyi leirat ellen tiltakozott. De említhetjük azt az örömünnepet is, amelynek keretében április 23-án a pesti polgárok fogadták Bécs város küldöttségét. Az Anton Hye jogászprofesszor vezette delegáció a forradalmi Bécs ajándékát hozta a Nemzeti Múzeum számára, azt a Mátyás király testőrsége által használt pajzsot, amely mind a ma napig a múzeum történeti kiállításának egyik kiemelkedő darabja. De szemtanúi lehettek a kortársak immár a Batthyány-kormánnyal szembeni elégedetlenségnek is e kertben, amikor a május 12-i népgyűlésen Petőfi azt az elhíresült kijelentést tette, miszerint ő maga a „kutyáját sem bízná ily minisztériumra”. A kormánnyal szembeni dühös ellenérzést a május 10-i esti vérengzés váltotta ki. Lederer császári főhadparancsnok lakása előtt pesti polgárok egy radikális csoportja nemtetszését fejezte ki azért, mert az osztrák katonai parancsnok nem volt hajlandó megfelelő fegyverzettel ellátni a nemzetőrséget, melyre válaszul a tüntető tömeget katonai karhatalommal oszlatták fel.

Magyar nemzetőrök 1848-ban. A háttérben a Nemzeti Múzeum épülete. Ifj. Vidéki János, színezett rézmetszet. MNM Történelmi Képcsarnok, ltsz.: 89.4

A Múzeumnak az 1848-as eseményekben játszott szerepét tekintve gondolhatunk olyan békésebb momentumokra is, mint az 1848. július 2-án megnyílt első népképviseleti országgyűlés, amelynek felsőháza a Múzeum Dísztermében ülésezett, vagy a kertben és az udvaron zajló nemzetőrségi és honvédségi toborzó gyűlések és kiképzések, illetve a számtalan zászlószentelési ceremóniára. Ma már kevesen tudják, hogy a Múzeumkert és a Múzeum Díszterme volt Jókai és Petőfi utolsó, megrendítő találkozásának is a színhelye 1849 nyarán. Ekkor Budavár visszafoglalásának örömére nagyszabású díszvacsorát rendeztek az épületben a honvédek számára. Az egykori két, egymástól elválaszthatatlan jó barát, akik 1849-re már egymás haragosaivá váltak, váratlanul futott össze ezen a rendezvényen. A vendégek gyülekezésének ideje alatt véletlenül mindketten ugyanazt az oszlopot támasztották a Múzeum lépcsőjének tetején: az egyik balról, a másik jobbról, amikor hirtelen Jókai észrevette Petőfit, s meglátva őt, így elmélkedett magában: „Héj Sándor! Mi sem így álltunk egykor valamikor ezen a múzeumi lépcsőn!” – írta visszaemlékezéseiben. De csak nem szóltak egymáshoz semmit. Aztán a vacsora végén a lelkesítő, de Jókai szerint álszent pohárköszöntők után, az író maga is szólásra emelkedett és poharat emelt azokra a hősökre, akik csak ezt követően fognak elesni a szabadságharcban. Erre síri csend támadt a teremben. Senki sem nyúlt a poharához, csak az átellenben ülő Petőfi emelte föl a magáét, és odakoccintotta a Jókaiéhoz. „Köszönöm pajtás, hogy rám köszöntötted a poharad” – válaszolta. Jókai később nagyon megbánta, hogy ilyen kijelentést tett, hiszen négy hét múlva Petőfi már ott volt az általa felköszöntöttek dicső sorában.

Az egykori két, egymástól elválaszthatatlan jó barát: Jókai Mór és Petőfi Sándor. Barabás Miklós, MNM Történelmi Képcsarnok, ltsz.: 2399. és 3652

Kezdetben még nem a Múzeumkert volt az ’48-as emlékezet elsődleges helyszíne. A szabadságarc leverése után az önkényuralom idején az emlékezni vágyók inkább a temetőkbe mentek a harcokban elesett vagy a megtorlás áldozataivá vált szeretteik sírjához. Más nyilvános megemlékezésre egészen az 1867-es kiegyezésig – az 1861. évi rövid alkotmányos pár hónapot leszámítva – nem is volt lehetőség. Ebben az időszakban még élt az a nemzedék, amely a múltat kézzelfogható közelségben érezhette, hiszen az első emlékezők még személyesen ismerték a ’48-as hősöket, akiknek a „szellemét megidézni” leginkább a temetőkben tudták. Később, midőn felnőtt egy újabb generáció, előtérbe került az emlékezés rögzítésének és továbbadásának az igénye, és a múlt felidézéséhez újfajta ceremoniális rítusokra, ünnepségekre lett szükség.

De miért is fontosak a rítusok az emlékezés folyamatában? Elsősorban azért, mert ezek szabályszerű ismétlődése biztosítja a közösség összetartozásának a tudatát. Ezért nélkülözhetetlenek az olyan állandó elemek az emlékezés folyamatában, mint például az 1848. március 15-i múzeumkerti népgyűlés vissza-visszatérő megidézése.

A kiegyezés után a fővárosi polgárság szervezett ünnepségei valójában csak 1873-ban kezdődtek, az 1848-as események huszonötödik évfordulóján, amikor is a pesti egyetemi ifjúság vette kezébe az ünnep megszervezését. A pesti ifjúság 1860-ban rendezett, tiltott temetőlátogatása halálos áldozatot is követelt, ezért a Kiegyezés utáni első megemlékezések is a temetőbe indultak. A Petőfi szobor 1882. évi felállításáig a Kerepesi temető meg is maradt a március 15-i ünnepségek egyik állandó helyszínének.

Először 1881-ben merült fel az igény arra, hogy a temetőlátogatásokat kiegészítsék egy ceremoniális ünnepséggel is, amelynek helyszínéül – természetesen – a Múzeumkertet szemelték ki a fiatalok, de az esemény megrendezésére akkor még nem kaptak engedélyt. A Múzeumkert forradalmi eszméket szimbolizált, amely túlságosan veszélyesnek bizonyult a Ferenc Józseffel éppen csak kibékült, fiatal, dualista állam szemében. Thaisz Elek rendőrfőkapitány azzal utasította vissza a fiatalok kérését, hogy az ünnepségen résztvevők letaposnák a kert frissen ültetett virágait. A Tisza Kálmán miniszterelnökhöz forduló egyetemi ifjúságot pedig a kormányfő azzal a cinikus megjegyzéssel küldte el, hogy jöjjenek vissza rendes kihallgatási időben szerdán délután. Azonban március 15-e éppen előző napra, keddre esett. Ugyanakkor a rendőrfőkapitány engedélyezte, hogy a Múzeumkert helyett az egyetem előtti téren rendezzenek ünnepséget, így vált az Egyetem tér a fővárosi március 15-i ünnepségek kiindulópontjává végig a dualizmus alatt, sőt még a Horthy-korszakban is.

Az ünnepnap dualizmus-kori ellentmondásos helyzetét jól tükrözi ez az eset, ugyanis a szabadságharcot leverő Ferenc József uralkodása alatt – a látványos kibékülés ellenére – a forradalom és a szabadságharc emléknapja nem válhatott államilag elismert, nemzeti ünneppé. Helyette 1898-ban, 1848 ötvenedik évfordulóján, április 11-ét, a Magyarország alkotmányos és polgári átalakulását biztosító, 1848-as áprilisi törvények szentesítésének emléknapját tették meg hivatalos ünnepnek. Emellett az addigra már rendkívül népszerűvé váló március 15-i ünnepléseket a hatalom nem tiltotta meg, csupán azokon a kormány képviselői és az állam magas rangú tisztviselői – Széll Kálmán miniszterelnökségének idejét, illetve a koalíciós kormányzás időszakaszát leszámítva – az uralkodó iránti lojalitásból, nem vettek részt.

A múzeumkerti március 15-i ünnepségeket – éppen úgy, mint más 1848-as tartalmú ünnepeket – a kollektív emlékezet megnyilvánulási formáinak kell tekintenünk és figyelembe kell vennünk, hogy az emlékezés nem csupán egyéni teljesítmény, hanem nagymértékben függ attól a közösségtől, amelyhez az emlékező tartozik. Tehát az egyéni emlékezés valójában társadalmi jelenség, így a múlt valójában társadalmi képződmény. „A múlt nem természettől fogva létezik, hanem kulturálisan terem” – ahogy ezt Jan Assmann német egyiptológus és vallástörténész, a kulturális emlékezet egyik legjelentősebb kutatója megállapította.

Tekintettel arra, hogy az 1848-as alapmítosz a magyar történelem következő korszakaiban is megkerülhetetlen viszonyítási ponttá vált – azaz a forradalomra és a szabadságharcra nem csupán önmagáért emlékeztek, hanem azért is, mert ez az emlékezés kihatott a jelenre, tükröt tartva a mindenkori politikai hatalom és kormány tevékenysége elé – az 1848-as alapelvek időről-időre új, aktuális politikai értelmezést nyertek. Így az 1848-as ünnepek minden korban igen hatékony „mitikus hajtóerőnek” bizonyultak, amelyek sarkallni, irányítani és befolyásolni tudták az emlékezők cselekvéseit.

Az 1848-as ünnepek mindig kiváló alkalmat kínáltak arra, hogy emlékezni lehessen mindarra, amit az 1848-as mítosz összetett jelentéstartalma megtestesített: ilyenek az alapvető polgári szabadságjogok, a törvény előtti egyenlőség, az alkotmányos berendezkedés, az országgyűlésnek felelős kormány, a népképviselet vagy az ország függetlensége és szuverenitása, hogy csak a legfontosabbakat említsük. Egyúttal ezek az ünnepek lehetővé tették, hogy arra is emlékezni lehessen, ami nem valósult meg 1848 vívmányaiból, így továbbra is egyfajta vágyként élt a mindenkori hatalommal, politikai berendezkedéssel szemben elégedetlen, kritikus közvélemény szemében. Az ilyen emlékezésnek különösen nagy szerepe van az elnyomás körülményei között, ugyanis a múlt ilyenkor egy politikai utópiának tűnik, amelyért érdemes küzdeni, ez esetben az emlékezés várakozásba megy át és egy távoli célra szegeződik. Az ilyen emlékezés fegyver is lehet az elnyomó hatalommal szemben, mint ahogy szemtanúi lehettünk ennek többször is a történelem során számos, spontán múzeumkerti megemlékezés alkalmával is.

Ilyen volt például az 1889-es nagy véderővita árnyékában zajló március 15-i ünnepség, amikor még mindig tilos volt a Múzeumkertbe belépni az ünneplőknek. Ugyanakkor a szimbolikus térfoglalás iránti vágy oly erősen élt az emlékezőkben, hogy a Múzeum előtt, az utcán, a kerítésen kívül állították fel emelvényüket, és 1848 „kanonizált szövegét”, a 12 pontot újraértelmezve, innen tiltakoztak a közös hadsereg létszámának megemelése és a véderőjavaslat német nyelvű tiszti vizsgát előíró 25. §.-a ellen. Továbbá a kiegyezés rendszerével szemben, 1848-ra hivatkozva, önálló magyar hadsereget, magyar királyi udvartartást, a választójogi cenzus leszállítását, gazdasági önállóságot és az 1879. évi honossági törvény megváltoztatását, ezzel az emigrációban élő Kossuth Lajos magyar állampolgárságának megvédését követelték. De hasonló ellenzéki hangvételű megemlékezésre került sor 1898. március 15-én is, amikor az ünneplők első alkalommal vehették birtokba a Múzeumkertet és a Múzeum lépcsőjét. Ezt követően, 1900-tól rendszeressé váltak a múzeumkerti ifjúsági megemlékezések a dualizmus korában, amelyeken az egyetemi ifjúság az ellenzéki Függetlenségi Párttal karöltve, Magyarország közjogi helyzetével való elégedetlenségből fakadóan, elsősorban a nagyobb gazdasági önállóság, a közös hadsereg magyar jellegének erősítése, valamint a választójog kiszélesítése mellett szálltak síkra. A korszak egyik legnagyobb politikai tüntetése 1912-ben, igaz nem március 15-én, hanem március 24-én, de 1848-ra hivatkozva, szintén a Múzeumkertben zajlott az általános, egyenlő és titkos választójog bevezetését követelve a polgári radikálisok és a szociáldemokraták támogatásával, a Justh-féle függetlenségi párt szervezésében.

Március 15-i ünnepség a Múzeumkertben 1915-ben. Müllner János felvétele. MNM Történeti Fényképtár, ltsz.: 729/1948 fk

Az 1918. évi őszirózsás forradalmat követően, bár néptörvényben avatták március 15-ét nemzeti ünneppé, a hivatalos ünnep a Múzeumkert helyett, a dualizmus korában immár hagyományosan a polgári demokratikus ellenzék és a szociáldemokrata párt ünnepségeinek helyet adó Petőfi szobornál, illetve a Vígszínházban zajlott, a korábbi szociáldemokrata ellenzéki szokásoknak megfelelően, az ünnepnaphoz legközelebb eső vasárnap, március 16-án. Ennek ellenére 1919 tavaszának forrongó napjaiban a Múzeumkert mégis számos népgyűlésnek adott otthont, akárcsak 1848 tavaszán. A házmesterek február 23-i tüntetése után március 6-án a kávéházi pincérek és zenészek, majd március 13-án a magyar hajósok tiltakozó tömegei, ezt követően március 23-án a Szocialista Diákok Szervezetének tagjai lepték el a kertet.

A Horthy-korszakban (az őszirózsás forradalom és a Tanácsköztársaság rendelkezéseinek hatályon kívül helyezése után) bár 1927-ben március 15-ét ismét nemzeti ünneppé nyilvánították, a Múzeumkert mégsem vált hivatalos ünnepi rendezvény helyszínévé, hanem megmaradt a spontán emlékezni vágyó egyetemi ifjúság számára. Annak ellenére, hogy a korszakban az új politikai üzenetekhez, elsősorban a revíziós gondolathoz igazodva, új helyszínek alakultak ki március 15-e megünneplésére – itt elsősorban a Szabadság téren felállított irredenta szobrok és ereklyés országzászló előtti, 1921-től rendszeres megemlékezésekre, illetve 1942-ben és 1943-ban a Hősök terére összehívott levente nagygyűlésekre gondolunk – 1933-ig a fiatalok minden évben elzarándokoltak a Múzeumkertbe, hogy felidézzék az 1848-as népgyűlést és elszavalják a Nemzeti Dalt. Ezt követően azonban a háború végéig már csak egy alkalommal, 1937-ben vált a Múzeumkert március 15-i ünnepség helyszínévé. Ekkor a népi írók vezetésével itt bontott zászlót a Márciusi Front, amely az ország megújulását az irányadó politikai kurzustól eltérő módon, új program alapján képzelte el. Aktuálisan átfogalmazott új 12 pontjukban általános, egyenlő és titkos választójogot, progresszív adórendszert, élhető minimálbér megállapítását, a bankok, kartellek és monopóliumuk uralmának megszűntetését, valamint a Duna menti népek számára, a hovatartozás kérdésében, az önrendelkezési jog tiszteletben tartását követelték.

Ünnepség a Nemzeti Múzeum előtt 1946. március 15-én. Tolnai felvétele. MNM Történeti Fényképtár, ltsz.: 75.255

A második világháborút követően 1946-ban még viszonylag szabadon lehetett emlékezni március 15-ére, a Múzeumkert a pártonkívüli 15–24 éves ifjúságot tömörítő MADISZ (Magyar Demokratikus Ifjúsági Szövetség) ünnepségének helyszínévé vált. Ugyanakkor a kommunista hatalomátvétellel párhuzamosan a ’48-as ünnepet is kisajátította az állampárt, kezdetben új helyeket is kijelölve a központi rendezvényeknek. 1947-ben és 1948-ban a Múzeumkert mellett a Kossuth térre, 1949-ben pedig a Hősök terére hívtak össze nagygyűlést az emlékezők számára.

Centenáriumi ünnepség a Nemzeti Múzeum előtt 1948. március 15-én. Bolgár György felvétele. MNM Történeti Fényképtár, ltsz.: 2012.11.5

Bár 1951-ben március 15-ét törölték a munkaszüneti nappal járó nemzeti ünnepek sorából, 1951-től rendszeressé váltak a hivatalos ifjúsági múzeumkerti megemlékezések a KISZ (Kommunista Ifjúsági Szövetség) és 1956 után a Hazafias Népfront szervezésében. Március 15-e jelentősége ugyanakkor eltörpült a másik két kommunista ünnepnap, az 1959-ben nemzeti ünneppé avatott március 21-e, a Tanácsköztársaság emléknapja, valamint a „felszabadulás” április 4-i ünnepe mellett. E három emléknapot, a hatékonyabb ünneplés kedvéért 1965-ben összevonták a Forradalmi Ifjúsági Napok rendezvénysorozat keretébe.

Göncz Árpád, Antall József és Szabad György a Nemzeti Múzeum lépcsőjén 1991. március 15-én. MNM Történeti Fényképtár, ltsz.:95.18

Az erőltetett kommunista ideológiával telített, kötelező március 15-i ünnep mellett, 1848 hívó szava és a beteljesületlen ’48-as eszmék iránti vágy az 1970-es években új, alternatív megemlékezéseket hívott életre, bár ezek a szocialista rendőrállamban igen elszigetelten és korlátozott módon valósulhattak csak meg. A „foglalt” Múzeumkert helyett az őszintén emlékezni vágyó középiskolások és egyetemista fiatalok rendszerint a Petőfi szobortól indulva, a Batthyány-örökmécses érintésével, a Lánchídon át Bem apó szobrához vonultak. Így váltak aztán ezek az emlékhelyek 1988-ban és 1989-ben a szocialista államberendezkedés ellen tiltakozó, valódi jogállamiságot és többpártrendszert, valamint demokratikus jogokat követelő tömegek március 15-i ünnepségeinek helyszíneivé is. A rendszerváltás utáni első szabad március 15-ét – Göncz Árpád köztársasági elnök, Antall József miniszterelnök és Szabad György, az országgyűlés elnökének jelenlétében – ismét a Múzeumkertben ünnepelhették a nagy reményekkel teli, fiatal magyar demokrácia hívei. A Múzeumkert azóta is a mindenkori magyar kormány által szervezett központi ünnepségek kiemelt helyszíne.

Írta: M. Lovas Krisztina, Magyar Nemzeti Múzeum

Ajánlott irodalom:

• Jan Assmann: A kulturális emlékezet. Írás, emlékezés és politikai identitás a korai magaskultúrákban. Bp. 2013.
• Debreczeni-Droppán Béla: Múzeum tér 1848–1849.
• Debreczeni-Droppán Béla: 1919 forró tavasza a pesti múzeumkertben. 
• Gerő András: Március 15. Fejezetek a nemzeti szabadságünnep hányatott történetéből. In: Uő: Magyar polgárosodás. Bp. 1993. 397–415.
• Gyarmati György: Március hatalma, a hatalom márciusa. Fejezetek március 15. ünneplésének történetéből. Bp. 1998.
• Gyáni Gábor: Relatív történelem. Bp. 2007.
• Maurice Halbwachs: Az emlékezet társadalmi keretei. In: Francia szociológia. Válogatás. Szerk. Ferge Zsuzsa. Bp. 1971.
• M. Lovas Krisztina: Ki mire emlékezett március 15-én a dualizmus korában? Az ünnepségek alakulása az aktuális politikai konfliktusok tükrében. Századok 151. (2017) 1223–1246.
• M. Lovas Krisztina: A pesti egyetemi ifjúság március 15-i ünnepségei a dualizmus évtizedei alatt I. (1867–1890), II. (1890–1898), III. (1899–1918). Honismeret 41. (2013) 2. sz. 18–21., 42. (2014) 1. sz. 35–41., 46. (2018) 1. sz. 3–10.
• M. Lovas Krisztina: Viharos március 15-ei ünnep a nagy véderővita árnyékában. 
• Pierre Nora: Emlékezet és történelem között. Válogatott tanulmányok. Bp. 2010.
• Spira György: A pestiek Petőfi és Haynau között. Bp. 1998.
• Urbán Aladár: A nagy év sodrában. Tanulmányok 1848-ról. Bp. 1981.