„Elolvadt a világ,
de a közepén,
anya ül és ott ülök
az ölében én.”
(Zelk Zoltán: Este jó, este jó…, részlet)

1967-ben a 3/1967. (I. 29.) sz. kormányrendelet értelmében vezették be hazánkban a gyermekgondozási segélyt, amely még abban az évben hatályba is lépett. A gyermek két és fél éves – a következő évtől már hároméves – koráig járt a fix juttatás. Feltétele az volt, hogy a szülő nő rendelkezzen 12 hónapnyi folyamatos munkaviszonnyal a szülést megelőzően. Korábban erre a juttatásra csak a szülési szabadság ideje alatt (1962-től 20 hétig) volt lehetőség. Ez után a nők vagy rokonra, ismerősre, vagy az államilag biztosított bölcsődékre voltak kénytelenek bízni a gyermeküket. 1950-ben 189 bölcsőde működött az országban 6310 férőhellyel, 1960-ban 816 intézmény 29 436 férőhellyel.

A döntéshozókat az intézkedés bevezetésére az motiválta, hogy az 1953-ban hatályba lépett teljes abortusztilalom (az ún. „Ratkó-korszak”) lecsengése után, 1957-től csökkenni kezdett a születések száma: a korszak utolsó évében 190 850 gyermek jött világra, 1958-ban már csak 169 000, 1962-ben 131 650.

A Központi Bizottság aggódva figyelte a termékenységcsökkenést, amely a nyugati országok jelentős részéhez képest is szembeszökő volt – ott épp akkor születtek meg a nagylétszámú „baby boom generáció” tagjai. Ennek következtében a magyar lakosság „korfája” öregedésnek indult.

A sokkoló statisztikai adatok ismeretében a felelősen gondolkodó értelmiség is segíteni akart, az Élet és Irodalomban 1964-ben heteken keresztül folyt a vita a témáról. Különösen aktív volt Fekete Gyula (1922-2010) író, szociográfus, újságíró, aki  „Már 1964-ben megkongatta a vészharangot, zsigeri ellenérzését félretéve politikusoknál kilincselt azért, hogy hozzanak intézkedéseket a kellő népszaporulat visszaállítása érdekében… A gyes 1967. évi bevezetését és ennek köszönhetően több százezer gyermek világra jöttét mindenekelőtt neki köszönhetjük, s az 1973-ban életbe léptetett és a hetvenes évek közepén demográfiai fellendülést hozott népesedéspolitikai csomag megszületése mellett is bábáskodott.” (Novák Miklós: A lehetetlen ostroma, Magyar Nemzet, 2010. január 23.),

A demográfiai okok mellett munkapiaci megfontolásokat is feltételezhetünk a GYES bevezetése mögött. 1949-ben a 15-54 éves nők kicsit több mint harmada, 1960-ban már több, mint a fele volt jelen a munkapiacon, és várható volt, hogy munkaerő-túlkínálat fog kialakulni. Még nem léteztek az otthoni munkát megkönnyítő modern háztartási gépek, és a férfiak házimunkában való részvétele is legfeljebb néhány fiatalasszony elgondolásában létezett. (Sulyok Katalin 1979-ben megjelent Egy ország gyesen című interjúkötetében plasztikusan számol be erről.)

„Az a lehetőség, hogy az anya időlegesen kiléphet a munkaerő-piacról gyermeknevelés céljából úgy, hogy visszatérésekor biztosított a munkahelye, illetve a gyermekgondozásért még juttatást is kap, sokáig egyedüli lehetőségnek számított Európában. Mind a kelet-közép-európai, mind a nyugat-európai országokban legalább egy évtizedet kellett várni hasonló rendelkezésekre.” (KORFA – Népesedési Hírlevél, 2017.)

A GYES ráadásul igen bőkezű juttatás volt akkoriban: az átlagos női bér mintegy 40%-a járt a gyermekét gondozó anyának. 1975-ben már 265 000 nő részesült a juttatásban!

A Történeti Fényképtár gyűjteményében több fényképes dokumentum található a  babavárás, szülés, gyermeknevelés örömteli pillanatairól. Ács Irén (1924-2015) fotóriporter több, mint 70 000 felvételből álló életművét a Tár munkatársai dolgozták fel az alkotó segítségével. Ezeket a fotókat nagyrészt az Ország-Világ című képes közéleti hetilap számára készítette, s nagyrészt meg is jelentek a fényképes riportok. Több boldog kismamákról készült tudósítását is közölték a 70-es évek elején. A riportokat leginkább a Péterffy utcai kórház szülészetén és az Orvostovábbképző Intézetben készítette – ezekből a fotográfiákból adunk közre egy kis válogatást januárra, az új évre, az újrakezdésre. Ezek a gyerekek már 50 évesek is elmúltak, bízom benne, hogy ők is boldog anyukák-apukák!

 A GYES rendszere – több módosítás után – ma is működik Magyarországon.

Írta: Kiscsatári Marianna muzeológus, MNM Történeti Fényképtár