A késő vaskori kelta temetkezési szokások és túlvilági képzetek megismeréséhez az őskorban egyedülálló módon már nemcsak a régészeti leletanyag jelent forrást, hanem – kellő forráskritikával kezelve – az antik szerzők leírásai által is betekintést nyerhetünk a korabeli hitvilágba.

A görög és római szerzők írásaiban a lélek halhatatlansága a kelták alapvető meggyőződéseként jelenik meg. A közismertebb nevén lélekvándorlásként ismert elképzelést számos antik forrás említi. Diodorus Siculus leírása alapján a kelták lelke halhatatlan, mely a halál után új testbe vándorol (Diodorus V.28.6). Hasonlóképpen fogalmaz Caesar a druidák tanításáról: „a lélek nem pusztul el, hanem a halál után egyik emberből a másikba költözik” (Feljegyzések a gall háborúról, VI.14, Ford. Szepessy Tibor).

Korhasztásos temetkezés Ludas–Varjú-dűlő lelőhelyről (Szabó et. al 2012, 48, 69. ábra)

A lélek halhatatlanságára vonatkozó elképzelésekről a régészeti leletanyagban a temetkezési rítus egyes elemein keresztül kapunk információt. Az 5. század végén BCE hazánk térségébe érkező és itt újjászerveződő és letelepedő kelta közösségek halottaikat viseleti- és használati tárgyaikkal, étel- és italmelléklettel együtt helyezték a sírba. A rítus különböző elemei és a sírmellékletek az antik irodalomban szereplő lélekvándorlással kapcsolatos elképzeléssel szemben inkább arról tanúskodnak, hogy a halott – test és lélek egyaránt – a sírban vagy később a másvilágon folytatta tovább az életét. Ezzel Lucanus druida tanokra vonatkozó leírása állítható párhuzamba, melyben a halál után „Egykori testében folytatja a lélek egy újabb életben létét, s a halál, ha igétek igazság, csak kezdő pontját teszi majd a sírontúli létnek.” (Pharsalia, I. 480-485, Ford. Laky Demeter)

Urna alakú edény köré hajlított vaskard Novajidrány–Sárvár-erdészház lelőhelyről. MNM RÖG (Fotó: Bicskei József)

A Kárpát-medencében a 4–3. század BCE folyamán a hamvasztás gyakorlatának fokozatos térnyerésével újabb elemekkel egészültek ki a késő vaskori temetkezési szokások. A máglyán való hamvasztás szokása a korábbiaktól eltérő hozzáállást tükröz a test és a szellem halál utáni kapcsolatáról, ami kitapintható a máglyán elégetett viseleti elemek mellett a használati tárgyak sírba helyezésének szokásában is. Elsősorban a fegyvereknél (sírba helyezett kardoknál, lándzsahegyeknél, pajzs tartozékoknál) jelenik meg a tárgyak elhajlításának, szándékos rongálásának gyakorlata, s valamivel ritkábban számolhatunk ezzel a használati eszközök (kések, ollók) esetében. Ily módon a test elmúlásával együtt a halotthoz köthető tárgyak használhatatlanná váltak, megsemmisültek, mely egyaránt magyarázható praktikus és rituális okokkal.

Kocsialkatrészeket tartalmazó temetkezések Sajópetri–Homoki-Szőlőskert lelőhelyről. (Tankó 2020 167, 4. kép, 168. 5. kép)

A Kárpát-medencében a 3–2. századra BCE keltezhető hamvasztásos rítusú temetkezésekben megjelenő kocsialkatrészek (Sajópetri–Homoki-szőlőskert, Arnót–Homokbánya, Curtuiuşeni/Érkörtvélyes, Prejmer/Prázsmár, Brežice stb.) fontos adalékul szolgálnak a kelta túlvilági elképzelésekhez. Több értelmezési mód merült fel a leletek vizsgálata kapcsán: valószínűleg a kelták hite szerint a halott lelke kocsin utazva került át a másvilágra, de felvetődött már az az eshetőség is, hogy a járműveket egyfajta halottaskocsiként használták a temetkezések során. Alkatrészek elsősorban olyan sírokból kerülnek elő, melyeket a kocsi értéke és a további mellékletek alapján a helyi közösségek kiemelkedő, fegyverforgató rétegéhez lehet kapcsolni. Egy viszonylag hosszabb időbeli hiátus után – a 2. századtól CE kezdve – a romanizált Pannonia provinciában újra elterjedt a meggazdagodott, kelta gyökerű arisztokrácia körében a kocsik sírba helyezésének szokása, mely a 3. század első harmadáig CE élt tovább. Megkockáztatjuk, ugyanehhez a historizáló identitáskereséshez köthető a boius és eraviscus törzsek egykori területén, az 1. század CE végétől a sírsztélék utazási jelenetein egyre nagyobb számban megfigyelhető kocsiábrázolás.

Kocsit ábrázoló sírsztélé részlete Sárbogárdról, Magyar Nemzeti Múzeum

Vass Bíborka – Sörös F. Zsófia (Magyar Nemzeti Múzeum - RÖG)

Válogatott irodalom:

• Berecki, Sándor (ed.): Iron Age Rites and Rituals in the Carpathian Basin. Proceedings of the International Colloqium from Targu Mures, 7-9 October 2011. Bibliotheca Musei Marisiensis Archaeologica 5. Târgu Mureș: Mega, 2012.
• Mráv Zs. Utas két világ között. A helyi elit kocsit tartalmazó temetkezései a császárkori Pannoniában. Ókor 8/3–4 (2009), 78–87.
• Szabó, Miklós – Czajlik, Zoltán – Tankó, Károly (dir.): La nécropole celtique à Ludas-Varjú-dűlő. Budapest: L’Harmattan, 2012.       
• Szabó, Miklós – Czajlik, Zoltán – Tankó, Károly (dir.): La nécropole celtique à Sajópetri Homoki-szőlőskert. Paris: L’Harmattan 2018.
• Szabó, Miklós: A kelták Magyarországon. In: Szabó M. – Borhy L.: Magyarország története az ókorban: Kelták és rómaiak. Bibliotheca Archaeologica. Budapest: L’Harmattan, 2015, 13–81.
• Tankó, Károly: Comparative reflections on the recently unearthed chariot burials at Páty and Sajópetri (Hungary). Archaica 7 (2019-2020), 163–176.