A kard az emberiség egyik legkülönlegesebb tárgya. Annak ellenére, hogy napjaink haditechnológiai szintjén, háborús konfliktusban egyik hadsereg sem használ kardot, ez a titokzatos tárgy fel-fel tűnik a 21. századi hétköznapjainkban is. Papírkardokkal csapnak össze az 1848-49-es forradalom és szabadságharc ünnepségein gyermekeink, egzotikus fegyvereket forgatnak a keleti harcművészetek művelői, magyar vívóknak szurkolhatunk világversenyeken. Van valami misztikus ebben a fegyverben, ami miatt a mai napig félelemmel vegyes tisztelettel adózunk neki.

Ha az utca emberét megkérdeznénk arról, hogy mikor tűntek fel az első európai kardok, a válaszadók többsége a római kornál régebbi periódusra egészen biztosan nem gondolna. Valójában a kardhasználat még ennél az időszaknál is ősibb. A legelső európai kardok a középső bronzkor végén, nagyjából a Kr.e. 1600-as években jelentek meg. A korabeli bronzművesek a kardtechnológiát a késő bronzkor (Kr.e. 1500-900) folyamán vitték tökélyre, mely időszak alatt szerte a Kárpát-medencében, ezres nagyságrendben készültek. A régészeti és természettudományos kutatási eredmények alapján, a bronzkori kardok feltűnése gyökeres változásra utal a fémtechnológiában, a hadviselésben, sőt még az emberiség szimbolikus gondolkozásában és rituáléiban is. Ennek a történeti folyamatnak, európai összefüggésében nézve is kiemelkedő jelentőségű példái a késő bronzkori Kárpát-medence területéről ismertek.

Kép: Alpi típusú fémmarkolatos tőr Szentgálról. Középső bronzkor eleje (Kr.e. 2000-1800) (Fotó: Vágó Ádám)

A késő bronzkori kardok megjelenését egy több mint ezeréves „fejlesztési időszak” előzte meg. Ennek során, a kisméretű és egyszerű kialakítású tőrök öntésétől az európai bronzművesek fokozatosan eljutottak a későbbi kardok formájával és méretével vetekedő példányokig. Már ezeket a fegyvereket is magas technológiai színvonalon munkálták meg. Tökéletesen alkalmasak voltak az emberi élet kioltására közelharcban, de díszesebb példányaik, mint a szentgáli tőr, hivalkodó presztízstárgyként is szolgálhattak. A Kárpát-medencei kardkészítés történetében a Kr.e. 1600-as és 1500-as éveket tekinthetjük fordulópontnak, ugyanis ekkor tűntek fel az első, mély, vágott sebek ejtésére kiválóan alkalmas, ún. levélpengés rövidkardok.

A késő bronzkor elejéről (Kr.e. 1500-1400) származó kardok „vívótőrszerűek”, keskeny pengéjük elsősorban szúrásra lehetett alkalmas. Legjobb példáik a mai Észak-Olaszország és a Kárpát-medence között elterjedt ún. Keszthely-Boiu-Sauerbrunn típusú kardok, melyeket a korabeli fegyveres férfi temetkezésekből vagy folyami áldozatokból ismerünk. Valószínűleg nemcsak egy régészeti kard „típus”, hanem egy sajátos harcmodor is szétterjedhetett a régióban, mely egyes feltételezések szerint „bronzkori zsoldosok” mozgásának vagy kisebb fosztogató hadjáratoknak a lenyomata.

Kép: Tőrkard Császártöltésről. Késő bronzkor (Kr.e. 1400-1300). (Fotó: Tarbay János Gábor)

Egy késő bronzkori kard számos technológiai innováció lenyomata, létrehozása összetett szaktudással bíró fémművest vagy fémműveseket igényelt, akiknek műhelyhagyományai írásos források hiányában nem maradtak ránk. Ezt az „elveszett tudást” a modern régészet új kutatási irányok (kísérleti régészet, használati-nyom elemzés) és ipari elemzési módszerek (elemösszetételi vizsgálatok, Vickers-keménység mérés, metallográfia, radiográfia) segítségével fejtette meg. A késő bronzkori kardok szó szerint kézműves termékek voltak, egyedileg készített, kétrészes kő vagy kerámia formába öntötték őket. Ötvözetük jellemzően ónbronz, pontos elemösszetételüket a műhelyhagyományok, a rendelkezésre álló nyersanyag típusa és mennyisége, továbbá időrendi és regionális trendek befolyásolhatták. Gyönyörűen díszített fémmarkolataikat jellemzően viaszveszejtéses eljárás segítségével állították elő, majd szegecsek segítségével illesztették össze a fémpengékkel.

A frissen megöntött kardok éleit hidegkalapálással, kő vagy magas óntartalmú bronzkalapácsok segítségével munkálták meg. A metallográfiai vizsgálatok alapján a korszakban számolhatunk még a hőkezeléses lágyítás alkalmazásával is. A bronzkori kardok éleit borotvaélesre fenték, melynek nyomai a mai napig szabad szemmel is jól megfigyelhetők ezeken a tárgyakon.

Kép: Csészés markolatú kard Hajdúböszörmény-Csege halomról. Késő bronzkor (Kr.e. 1000-900) (Fotó: Vágó Ádám)

A késő bronzkori fémművesek rengeteg energiát fektettek a kardok esztétikai megformálásába. Minden egyes fegyver tömegét, súlypontját és méreteit tekintve egyedi, valószínűleg „megrendelőre szabott”. Pengeformájuk kecses és elegáns, felszínük teljesen simára csiszolt, markolatuk ergonomikus kialakítású. Nem kevés Kárpát-medencei bronzkard pengéjén és fémmarkolatán stilizált madáralakok, „napbárkák” és égitestek tűnnek fel. Írásos források hiányában, a kutatásban vitatott, hogy ezek az ábrázolások pontosan mit jelenthettek. Egyes elképzelések szerint vallásos, mitológiai ábrázolások lehettek, más elméletek alapján mágikus erővel bírtak, céljuk a fegyver használójának védelme vagy a kardforgató képességeinek növelése. Többen úgy vélekednek, hogy egyes rendkívül gazdagon kidolgozott és használt kardok, a középkori legendákból ismert darabokhoz hasonlóan, saját egyéniséggel, névvel bíró, különleges élettörténetű tárgyak lehettek.

A késő bronzkor (Kr.e. 1500–900) egyáltalán nem nevezhető békés periódusnak. A közel-keleti szuperhatalmak, az egyiptomi Újbirodalom, a Középasszír Birodalom és a Hettita Újbirodalom terjeszkedett és olyakor egymásnak is feszült; melynek egyik közismert momentuma a II. Ramszesz egyiptomi fáraó és II. Muvatallisz hettita uralkodó által vívott kádesi csata (Kr.e. 1274). Az élet a korabeli Kárpát-medencében sem volt nyugodtabb. A korszakban monumentális erődítések jöttek létre, melyek legjobb példáit Magyarország területén az Északi-középhegységben vagy a Dél-Alföldön láthatjuk. A késő bronzkor eleji ostromokra utaló nyomokat tártak fel Erdély területén, ami arra utal, hogy nagyobb tömegeket mozgató és hosszú ideig tartó fegyveres konfliktusokkal is számolhatunk. A Kárpát-medencében nagy számban jelentek meg különböző harcmodorok létezését feltételező, specializált fegyverek (pl. hosszú lándzsák, harci balták, csákányok) és feltűnnek az első fém védőfegyverek és páncélok is.

Kép: Nyélnyújtványos kard Munkács-Őrhegyaljáról (Mukachevo-Pidhorjany). Az egykori, valószínűleg fa markolat lenyomata még mindig jól látható a fegyveren. Késő bronzkor (Kr.e. 1000-900) (Fotó: Vágó Ádám)

A fegyverek nemcsak nagy számban és változatosságban vannak jelen a korszak leletanyagában, hanem a mikroszkópos megfigyelések és a kísérleti régészeti összehasonlító vizsgálatok alapján intenzíven használták is őket. A kardok esetében ennek legjellemzőbb jelei a részben vagy teljesen simára kopott felszínek, melyek fémmarkolatokon és kardpengék gerincén láthatók. A kopott markolatú kardok valószínűleg több generáción keresztül, apáról fiúra szálló, nagy becsben tartott fegyverek lehetettek, melyeket jellemzően más kardokkal együtt rituális fegyveregyüttesekben helyeztek „végső nyugalomra”. Nagyon kevés olyan késő bronzkori kard ismert, melynek az élén ne láthatnánk különböző sérülésnyomokat. Kísérleti régészeti vizsgálatok alapján, az esetek többségében ezek a csorbulásnyomok a pengés fegyverek összecsapásától származhatnak.

Kép: Használattól kopott fémmarkolatos kard Hajdúböszörmény-Csege halomról. Késő bronzkor (Kr.e. 1000-900) (Fotó: Vágó Ádám)

A késő bronzkori kardok „életútja” többféleképp végződhetett. Különösen a Dunántúl területén gyakori, hogy ezeket a gondosan megmunkált, nagy becsben tartott és használt fegyvereket szándékosan, különböző technikák segítségével feldarabolták, hajlították, éleiket megrongálták. Ez a jelenség nagy rituális kincsegyüttesekben és „harcos” temetkezésekben figyelhető meg leginkább. A 19. századi régészeti kutatás a tárgyak törését gazdasági okokkal magyarázta, hangsúlyozva, hogy a megtört bronzokat valószínűleg újraolvasztás céljából darabolták fel. A jelenséget ma a „rituális rongálás” elméletével értelmezik. Egy kard szorosan kapcsolódik viselője identitásához, szimbolizálja tulajdonosát, annak tetteit és társadalmi státuszát, rongálása így összekapcsolódik az őt forgató harcos életútjával. A fegyver rituális megsemmisítésének több motivációja is lehetett, ilyen a legyőzött ellenség fegyverének szimbolikus feláldozása; a fegyver „személyiségének” és „természetfeletti” erejének megtörése vagy a hamvasztásos temetkezési rítushoz köthető kardrongálás, melynek keretében a kard és használója együtt lényegült át a túlvilági életre.

Kép: Díszített kardok a Munkács-őrhegyaljai kincsből (Mukachevo-Pidhorjany). A 14 kardból álló, Kárpátalján talált őrhegyaljai kincset gróf Schönbron Erwin ajándékozta a Magyar Nemzeti Múzeum gyűjteményének. A fegyverek árokásás során kerültek elő, nagyjából 60 cm mélyen, „egy csomóban” (Fotó: Tarbay János Gábor)

A késő bronzkori kardok útja véget érhetett impozáns fegyverleletekben is. Ezeket a többnyire ép kardokból álló kincseket az Északkelet-Kárpát-medence, Nyugat-Ukrajna, Dél-Lengyelország és Erdély területéről ismerjük. Számos Kárpát-medencei fegyverlelet kardjait különleges pozícióban elhelyezve találták meg: „egy kötegben lerakott kardok”, „heggyel vagy markolattal felfelé elásott fegyverek”, „éllel ellentétes irányban egymás mellé lefektetett kardok”. Ezeknek a kincsleleteknek a megjelenése arra utal, hogy a késő bronzkor folyamán egy összetett kardrituálé bontakozott ki a Kelet-Kárpát-medence és szomszédos régiónak területén. Egy-egy ilyen nagy fegyverlelet deponálása jelentős eseményhez kötődhetett. Sokan úgy vélik, hogy a korabeli harcosok a kardoktól átmenti rítusaik során válhattak meg ilyen formában, abban az esetben, ha felhagytak korábbi életmódjukkal, esetleg idős koruk folytán már nem tudtak több hadjáratban részt venni. Más elméletek szerint kisebb harcos csapatok áldozatait láthatjuk, melyek fegyveres konfliktusok lezárásához vagy sikeres hadjáratokhoz kötődtek.

Írta: Tarbay János Gábor, Magyar Nemzeti Múzeum, Régészeti Tár, Őskori Gyűjtemény (Bronzkor)

Irodalom

• Gentile, V., van Gijn, A., Anatomy of a notch. An in-depth experimental investigation and interpretation of combat traces on Bronze Age swords. Journal of Archaeological Science 105, 2019, 130–143.
• Kristiansen, K., The Tale of the Sword – Swords and Swordfighters in Bronze Age Europe. Oxford Journal of Archaeology 21/4 (2002) 319–332.
• Mödlinger, M., Herstellung und Verwendung bronzezeitlicher Schwerter Mitteleuropas. Eine vertiefende Studie zur mittelbronze- und urnenfelderzeitlichen Bewaffnung und Sozialstruktur. Universitätsforschungen zur prähistorischen Archäologie 193. Bonn 2011.
• Siedlaczek, M., Der experimentelle Nachguss von bronzezeitlichen Schwertern. Experimentelle Archäologie in Europa 10 (2011) 109–119.
• Soroceanu, T., „GLADIUS BARBARICO RITU HUMI FIGITUR NUDUS”. Schriftliches, Bildliches und Ethnologisches zur Bedeutung der Swerter und der Schwertdeponierungen außerhalb des militärischen Verwendungsbereiches. Tyragetia Arheologie Istorie Antică Serie Nouă 5 (20)/1 (2011) 39–116.
• Stockhammer, Ph., Zur Chronologie, Verbreitung und Interpretation urnenfelderzeitlicher Vollgriffschwerter. Tübinger Texte Materialien zur Úr- und Frühgeschichtlichen Archäologie 5. Rahden (Westf.), 2004.

A témáról bővebb ismeretterjesztő írást lásd:

• Tarbay, J. G., A késő bronzkori kard útja. In: Ilon, G. (szerk.), Régészeti Nyomozások Magyarországon 2. Budapest 2019.