A Magyar Nemzeti Múzeum előtt 1848–1849-ben sok minden történt, melyről már külön többször is szóltunk. A március tizenötödikei, majd a későbbi népgyűlések színteréről, a toborzó- és gyakorlatozó térről vagy táborhelyről. Amiről még külön nem emlékeztünk meg hosszasabban, az a legszomorúbb: kivégzőhelyként való használata. A kivégzések 175. évfordulóján viszont itt az ideje, hogy összefoglaljuk, amit tudhatunk, itt az ideje, hogy megemlékezünk a pesti múzeumpalotánál kivégzett mártírokról!

1849. július 23-át írtak, amikor először felállt a Nemzeti Múzeum előtt egy kivégzőosztag. Mátray Gábor, a múzeumi könyvtár vezetője naplójában azt olvashatjuk, hogy egy gránátos osztály vonult be az Üllői út felől a Múzeum udvarára (udvarnak, küludvarnak nevezték akkor még az épület körüli területet, a későbbi Múzeumkertet). Este 7-kor történt ez „a bevonulás” és 5 perccel később, a főlépcső elé állított letartóztatott személyt kivégezték. Mátray azt hallotta, hogy a kivégzett eredetileg osztrák katona volt, aki átszökött a magyarokhoz és polgári öltözetben éppen kémkedett, amikor elfogták. Naplóbejegyzésében Mátray mindehhez még hozzátette: „Tömérdek nép vette körül a Museum kerítését, melyen keresztül-kasul ugráltak az emberek.” (Az Országútról – a mai Múzeum körútról – nyíló kapukat seressánok, azaz horvát határőr katonák őrizték.) A holttest még egy-két órát feküdt a korábbi népgyűlések idején sokszor csak Múzeumtérnek nevezett helyen, majd besötétedéskor elszállították.

Másnap Mátray egy újabb kivégzésről írt naplójába: „Ma délelőtt 12 órakor lövetett agyon a Museum udvarán, éppen az igazgatói szállás előtt [lásd az épület északnyugati szárnya, az országúti/Múzeum körúti főhomlokzat előtt], egy Szatmár megyei honvéd (39 éves, feleséges, 5 gyermekkel, volt bányászlegény), ki a váci  seregtől fegyverestől vagy megszökött, vagy eltévedt. Pest felé jöttében, közel Pesthez, a Váci úton egy kocsin jött seressánra szegezvén fegyverét, ez elsült, és a seressán keze megsérült. Két polgári vallott ellene. 10 órakor hozatott a Museum udvarára, és itt meggyónt és kihallgattatott mind ő, mint a tanú, és kimondatott reá az ítélet. Holtteste itt feküdt délutáni hat óráig, midőn egy különös, fonott kocsiban elvitetett.” Mátray szemtanúja lehetett ennek az esetnek (is), hiszen nemcsak a múzeumépületben dolgozott, hanem annak földszintjén volt a szolgálati lakása is. A második halott elszállítása után egy órával arra lett figyelmes, hogy ismét egy nagyobb tömeg gyűlt össze a Múzeumnál. Mint kiderült ennek előzménye az volt, hogy az a hír terjedt el, hogy a rákoscsabai kasznárt és feleségét hamarosan ide hozzák és kivégzik. Ahogy a naplóíró könyvtárőr írja: a pesti köznép nagy számban még másnap is várta az újabb kivégzést, de az végül elmaradt. Később betoldja e várakozás alapjául szolgáló hírt is: a csabai kasznárné lefejezését beszélték, sőt azt is, hogy Rottenbiller Lipót pesti polgármester agyonlövetésének híre is szárnyra kelt, majd már az is, hogy beteg lett és meghalt. De vele kapcsolatosan is igaz lett a mondás, hogy akinek halálát híresztelik, annak hosszú élete lesz! (legalábbis huszonegy év múlva jött el az „ő órája”).

Pestre és a Nemzeti Múzeum külső udvarára, a mai Múzeumkertbe ezekben a hetekben sok szekér érkezett vidékről. Mátray az említett második kivégzés napján jegyezte fel például a következőt: „Élelem és társzekerek, pálinka sat. folyvást érkeznek Pestre.” Általában aztán ezekkel érkeztek a rém-, illetve álhírek, vagy más „magánutazók” hozták őket. Az egyik korabeli fake news éppen e napokban keringett a városban: gróf Batthyány Lajost Bécsújhelyen agyonlőtték. (Később, október 6-án az említett naplóba már egy hosszabb bejegyzést került erről – immár a szomorú valóságot rögzítve.)

Visszatérve a Nemzeti Múzeum előtti kivégzésekhez, megszólaltatnánk a sajtót is. Csakhogy e forrásbázis éppen 1849 júliusában igencsak megcsappant, hiszen alig maradt a korábbi napi- és hetilapokból egy-két megjelenő. Történetünkhöz csak az ekkor már a konzervatívok szócsövekként működő Figyelmező 1849. július 28-i számának hasábjain találtunk forrást, melynek inkább a hangvétele beszédes, mint a tartalma: „24-dikén Pesten a muzeumterén, hol Nyári, Petőfi, Vasvári és Tausenau szokták volt a népet csattanós beszédeikkel mulattatni, egészen másszerű csattanós mulatság adatott »zum Besten«; egy honvéd őrnagy és közember, mint kémek agyonlövettek.”

Az eddigi szakirodalom sem tud a halottakról többet, egy-két kivételtől eltekintve nem is említik e két kivégzést. Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc vértanúiról a legjobb összefoglalás, mondhatnánk az alapmunka, a 2007-ben, Hermann Róbert szerkesztésében megjelent Vértanúk könyve, amely az 1848 és 1854 között kivégzettekről szól tizenegy szerző tollából. A kötet végén egy lista is olvasható, melyben szerepel az a két ismeretlen személy, akit a Nemzeti Múzeum udvarán végeztek ki. Az 1848 és 1850 közötti listában egyébként 122 nevesített és 19 ismeretlen mártír szerepel. Eddigi ezzel kapcsolatos levéltári és anyakönyvi kutatásaink még nem hoztak eredményt, egyelőre tehát ismeretlenek maradnak a Nemzeti Múzeum előtt kivégzettek.

Mátray Gábor után Fejős Imre 1955-ben megjelent, a Múzeumkert történetéről szóló kis füzetében olvashatunk először néhány sort róluk. Fejősnek ismert lehetett mind a Mátray-napló, mind Mátraynak a Magyar Nemzeti Múzeum korszakai című munkája, amelyben a két kivégzésről szerepel néhány sor (a naplóbejegyzések adatait megismételve). Fejősnél nem találunk újabb részletekre, de a kivégzésekről írt rövid összefoglalója után mégis van egy ezzel kapcsolatos mondata, amit idéznénk: „Méltó volna, hogy emléktábla örökítse meg a két ismeretlen szabadságharcos vértanuságát.” Ennek az óhajnak is már majd’ 70 éve! Úgy gondoljuk a 175. évforduló évében szép lenne, ha megtörténhetne az emléktáblaállítás. A múzeumlépcső bal oldali, „48-as” mellvédjén van is egy hely, amely kínálkozik erre…

Szerző: Debreczeni-Droppán Béla történész, főmuzeológus, MNM

Borítókép: Wenzel Messenhauser kivégzése, 1848. december 16. (Heinrich Gerhadt litográfiája - MNM Történelmi Képcsarnok)