A Fővárosi Lapok tudósítója nem mindennapi „főúri nászról” adott hírt olvasóinak, 1886. 09. 12-én. Gróf Edelsheim-Gyulai Lipót (1863–1928) egy nappal korábban fogadott örök hűséget Odescalchi Irma hercegnőnek (1863–1924). Az előkelő násznép a Magyar Nemzeti Múzeum mellett húzódó Sándor utcába (ma: Bródy Sándor u.) igyekezett, szikrázó ékszerekben tündöklő hölgyek, díszmagyarba öltözött férfiak egész serege szállt le az előkelő Degenfeld-palota előtt (ma: Bródy Sándor u. 14.) a hosszú sorokban érkező bérkocsikról.

Sajnálatunkra, jelen helyen sem a boldog arisztokrata párral, sem pedig előkelő vendégeikkel nem fogunk a továbbiakban foglalkozni. A Degenfeld-palotából csupán egyetlen személyt emelünk ki, akiről a sajtó szintén megemlékezett: „A paszomántos portás, mint valami perpetuum mobile, hajlongott szüntelen a díszruás vendégek előtt (…)”. Az ismétlődő ünnepélyes mozdulatok alatt roskadozó portásunk nem más, mint bizonyos Sumlicz János. Honnan ismerhetjük a bérpalota csaknem 140 évvel ezelőtt szolgálatot teljesítő derék alkalmazottját? A válasz nem egészen a legkézenfekvőbb: az utca túloldalán álló Magyar Nemzeti Múzeum Régiségnaplóiból. Sumlicz (bizonyos esetekben Somlicz) János az intézmény gyarapítói közé tartozott az 1880-as évek derekán. A bekerült leletek többségükben római kori érmek, melyek kivétel nélkül az akkori Dunapentele (ma: Dunaújváros) térségében láttak napvilágot.

És mi köze volt a Degenfeld-palota portásának Dunapenteléhez? Erre a Magyar Nemzeti Múzeum Központi Adattárában őrzött kataszteri térkép adja meg számunka a kielégítő választ. Mahler Ede (1857–1945) múzeumi segédőr 1903-tól kezdődően végzett alkalomszerű, ellenben folyamatos kutatásokat a település Öreghegy nevű dombján, melyet akkor sűrű, főleg szőlős parcellák szőttek át. Az ásató egy 1907-es cikkében megemlékezett arról, hogy az egyre sűrűsödő leletanyag regisztrálását megkönnyítendő, a hivatalos kataszteri adatok alapján egy térképet szerkesztett, melyre a tulajdonos nevével ellátott, helyrajzi számokhoz kötött parcellákhoz a múzeumi leltári számokat írta be. A térképen bizonyos Sumlicz Mihály nevét 2052–2053. hrsz. alatt találjuk meg, mellette piros tollal precízen jelölték az onnan bekerült leletek leltári számait. Az öreghegyi dűlőúttal nyugati irányból érintkező, hosszan elnyúló keskeny parcella valószínűleg szintén szőlőstelek volt, melyet tulajdonosai aktívan műveltek.

Mahler Ede által készített kataszteri térkép részlete a 2052–2053. hrsz. alatti Sumlicz-telekkel (MNM KA, Régészeti Adattár)

Sumlicz János jó eséllyel a földmunkák során lett figyelmes római kori leletekre, kerámiatöredékekre, érmekre, melyek megőrzését fontosnak tartotta és elhozta magával a fővárosba. Fáradozása nem volt hiábavaló. Egy karbonátos lerakódással fedett, korongolt, ovális testű kerámia bögrében kis késő római kori éremkincset talált, valamikor 1884 májusa előtt. Az Éremtár regiszterében jelenleg 8 darab késő római rézérme szerepel, pontosan nem tudjuk, hogy ténylegesen csak ennyi tartozott-e a lelethez. A legkorábbi veret I. Licinius rézérme a 310-es évekből, míg a legkésőbbi darab II. Constantius császáré, melyet 355–361 között bocsátottak ki.

Éremkincset tartalmazó késő római kori kerámia bögre, Sumlicz János ajándéka, 1884 (fotó: Rosta József, MNM)

Sumlicz János valószínűleg nem lehetett tudatában annak, hogy erről a kiemelten jelentős római kori lelőhelyről az első zárt éremkincsnek tekinthető leletet juttatta hazai közintézménybe! A portás a következő években is több érmet ajándékozott a múzeumnak, köztük találkozunk ritkább darabokkal, mint Galleinus császár (253–268) korabeli hamis antoninianusa vagy éppen a tartományunk vonatkozásában már ritkább, 375 utánra keltezhető II. Valentinianus rézérme.

Licinius- (fent) és II. Constantius (lent) császárok rézérméi a Sumlicz-telken talált éremkincsből, 1884 (fotó: Barna Ferenc, MNM, Éremtár)

A 20. század legelején a Sumlicz-telek ismételten a figyelem középpontjába került. A már említett dűlőút felőli oldalon ásva nagyméretű, faragott kőszarkofágot találtak (1900). Az esetről Kollár Kálmán dunapentelei birtokos adott hírt, aki rokonságban állt Hattyuffy Dezsővel (1851–1914), a székesfehérvári közgyűjteményi kezdeményezések élharcosával. Hattyuffy személyesen tekintette meg az addigra már kiásott szarkofágot, melyet a benne talált mellékletekkel együtt a Magyar Nemzeti Múzeum számára mentett meg. A leletről a helyszínen fénykép is készült, szerencsénkre, Hattyuffy Dezső ezt elküldte régi barátjának, az Érem- és Régiségtár igazgatóőrének, Hampel Józsefnek. A mellékletek között izgalmas és ritka darabokat is találunk: egy rézötvözetből készült füles illatszertartót (balsamarium), illetve két, ugyancsak rézötvözet strigilist. Az utóbbi két, mai hátkaparókra emlékeztető, hajlított lemezes tárgy a római kori gazdagok tisztálkodási kultúrájának elmaradhatatlan kelléke volt. A többnyire hason fekvő személy hátára öntött olajat vagy egyéb folyékony, illatos keveréket a szolgák hosszú időn keresztül a strigilisszel masszírozták gazdájuk bőrébe.

A Sulmicz-telken 1900-ban talált szarkofáglelet helyszíni fotója és a benne talált mellékletek műtermi felvétele (MNM KA, Irattár)

A fentiek jól mutatják, hogy az elmúlt kétszáz évben a múzeumot számos olyan „kisember” is gyarapította saját lehetőségei szerint, kiknek nevét az idő múlása már mulandóság porával vonta be, ellenben történeteiket érdemes felelevenítenünk!

Szerző: Szabadváry Tamás, MNM NRI, Régészeti Tár