Kiállítás
Múzeumi élet
Szakmai munka

„Szabadságharcosok között” címmel nyílt időszaki kiállítás John Sadovy (1925–2010), a Life című amerikai képes hetilap számára tudósító, cseh származású fotóripornek a magyar forradalom napjaiban készült fényképeiből a Magyar Nemzeti Múzeumban. Ennek kapcsán tekintsük át milyen kézifegyvereket látni leggyakrabban a szembenálló felek kezében.

Magyarországon az 1948-as politikai fordulat után a kézifegyveripart szinte teljes egészében a második világháborús szovjet fegyverek tömegtermelésére állították át. Az egységesen „1948 M” nevet kapó fegyverek közül a sorozatlövők előállításának feladatát a hagyományosan erre berendezkedett Danuvia Nemzeti Vállalat, míg az ismétlőpuskákét és öntöltő pisztolyokét a Lámpagyár Nemzeti Vállalat kapta. Ezért 1956-ra a Néphadsereg és a belügyi szervek által használt kézi lőfegyverek döntő többségét szovjet típusok tették ki. A szabadságharcosok különböző forrásokból szerezték a fotókon is látható kézifegyvereket. Egyrészt – munkások segítségével – a fegyvergyárak raktárkészletéből, másrészt a néphadsereg és a fővárosi rendőrség más fegyver- és lőszerraktáraiból, valamint a Rádió védelmére kirendelt magyar katonáktól jutottak hozzá. Ezen kívül jelentős számban zsákmányoltak a szovjet Vörös Hadsereg katonáitól is fegyvereket.

Felkelők közvetlenül az ostrom után a Köztársaság téri pártház bejárata előtt
Budapest, 1956. október 30.​
John Sadovy felvétele (részlet)

A „davajgitár” néven elhíresült 1948 M 7,62 mm-es, Georgij Szemjonovics Spagin által tervezett PPS géppisztoly akkoriban a keleti blokk egyik legelterjedtebb sorozatlövő fegyvere volt. Az egyes- és sorozatlövés leadására egyaránt alkalmas típus csigatárában 71 darab töltény fért el, hatásos lőtávolsága elérte a 200 métert. Megbízható, az utcai harcokban is hatásos eszköznek tartották. Népszerű volt, mivel kezelését viszonylag könnyen el lehetett sajátítani, így civil kézben is veszélyes fegyvernek bizonyult. A Vörös Hadsereg katonái 1956-ban már nem használták, ekkor már az AK-47 gépkarabéllyal voltak felfegyverezve. Ez utóbbi típus kizárólag a harcok közben zsákmányolt fegyverként kerülhetett a szabadságharcosok kezébe.  

Az orosz eredetű Moszin-Nagant ismétlőpuska különböző típusai szintén gyakran feltűnnek a fotókon, ami nem véletlen, hiszen az 1948 M 7,62 mm-es ismétlőpuska a Néphadsereg lövészcsapatainak fő egyéni lőfegyvere volt. A forgótolózáras, ismétlőrendszerű puska tűzerejével nagyobb távolságon, míg szuronnyal kiegészítve közelharcban is hatékony fegyver volt. A katonai szleng a hosszú döfőszuronya miatt, egyszerűen csak „dióverőnek” nevezte. A rövidebb csövű, 1948 M 7,62 mm-es Moszin-Nagant ismétlőkarabélyt is gyakran látni a korabeli felvételeken. A különbséget a rövidebb cső és a speciális, úgynevezett felcsapható hosszanti merevítőkkel ellátott szurony jelentette.

PPS géppisztollyal és Mosin-Nagant ismétlőpuskával felszerelt szabadságharcosok a József körúton, a kép jobb oldalán a Kisfaludy (Corvin) köz torkolata látszik. Fortepan /ETH Zürich

A 7,62 mm-es 1948 M DP golyószóró volt a szabadságharcosok egyik legnagyobb tűzerejű kézifegyvere. A típust a tetején elhelyezkedő, nagyméretű tár miatt csak "tányéros golyószórónak" csúfolták. Az 1948 M TT (Tula Tokarev) öntöltő pisztolyt is a szovjetektől vették át. A Lámpagyárban gyártott maroklőfegyver könnyű kezelhetősége, pontossága és ereje miatt népszerű fegyver volt. Mivel a Magyar Néphadsereg kézi lőfegyvereinek lőszerutánpótlása csupán két lőszerfajtára korlátozódott, ezért csak egy-egy pisztoly- és puskatöltény típussal kellett ellátnia a csapatait. Természetesen ez a szabadságharcosok dolgát is megkönnyítette, ami kiegészült azzal is – hasonló fegyverekről lévén szó –, hogy a zsákmányolt szovjet gyalogsági töltények használhatóak voltak a magyar fegyverekhez.

A szovjet licensz alapján gyártott fegyvereken kívül hazai tervezésűek is gyakran feltűnnek a korabeli fényképeken. Ilyen például a Magyar Néphadseregben 1953-ban rendszeresített Kucher K–1 géppisztoly. A 7,62 mm-es, egyes- és sorozatlövés leadására képes fegyver tár kapacitása 35 darab töltény. A Kucher József által tervezett géppisztoly a rendőrségnél, a pénzügyőrségnél, a büntetés-végrehajtásban és az Államvédelmi Hatóság állományánál is rendszeresítve volt. A Magyar Önkéntes Honvédelmi Szövetség raktáraiból főként egylövetű, 5,6 mm-es céllövő puskákat (48 M kispuska) zsákmányoltak ’56 októberében. Hatékonyságát tekintve eltörpül minden említett típus mellett, mégis ikonikus fegyvere lett a forradalomnak. A leginkább a pesti srácok által használt kispuska csak közelről volt veszélyes, ugyanis eredetileg gyakorlásra és sportlövészetre tervezték.

Érdekességképpen megemlíthető, hogy a második világháborúból hazánkban maradt kézifegyvereket is használtak. Leggyakoribb a német hadsereg által használt Mauser Kar. 98 ismétlőpuska volt, amelyből sok maradt Magyarországon. Különösen érdekes a Magyar Nemzeti Múzeum Fegyvertárában őrzött Maschinengewehr 42 (rövidítve MG 42) géppuska esete, amelyet feltételezhetően Budapest ostromát követően rejtettek el, s több mint egy évtizeddel később – még ha rövid időre is – újra használták a Vörös Hadsereg elleni harcban. A Magyar Királyi Honvédségben „villám”-nak keresztelt német típus a második világháború egyik legismertebb és leghatékonyabb géppuskája volt.

Szabadságharcosok a Corvin köznél álló ISZU-152-es szovjet rohamlövegeken. Balra a Kilián laktanya, a háttérben kíváncsiskodók gyűrűjében egy tornyát vesztett szovjet JSZ-3-as nehézharckocsi
Budapest, 1956. október vége
John Sadovy felvétele

Kézifegyverekhez ugyan nagy számban jutottak hozzá a rendőrség és a honvédség laktanyáiból, ezek azonban elégtelenek voltak a tömegesen támadó szovjet tankok ellen. A páncélosok leküzdésére mint hazai fejlesztésű és gyártású fegyvert, meg kell említeni a 1942 M (Vécsey) kézigránátot. Ennek egy időzítővel ellátott, modernizált változatát a háború után is gyártották. Több darabot egybekötegelve használták a szovjet tankok lánctalpainak eltépésére. A páncélosok ellen a városban leghatékonyabb eszköznek a köznyelv által „Molotov-koktélnak” nevezett fegyver bizonyult. A 2/3-részt benzinnel, és – a hosszabb égés miatt –1/3 rész gázolajjal töltött üvegpalackot ronggyal „fojtották le”. Miután a kanóc szerepét betöltő, éghető anyaggal átitatott rongyot meggyújtották, leggyakrabban a harckocsik torony mögötti részét vették célba vele. A széttört üvegből – a szinte ugyanazon pillanatban lángra kapó – benzin befolyt a harckocsi motorterébe, illetve a szellőztető rendszeren át a tank küzdőterébe is. A személyzetnek ilyenkor két lehetősége maradt: vagy elhagyja a harckocsit, vagy bent ég. Visszaemlékezések szerint 4–5 Molotov-koktél kellett egy tank leküzdéséhez.

Sánta Ákos
MNM Modernkori Főosztály

Felhasznált irodalom: