Történelmi Képcsarnok
A magyar vonatkozású hungarica ábrázolások legfontosabb gyűjteménye.
A Nemzeti Múzeum rekonstrukciója során 2002-ben új helyére költözött Képcsarnok festményraktárában kihúzható rácsfalas rendszerben van elhelyezve a kb. 2800 olajfestmény. A 16. századtól a 20. századig terjedő időszakból származó képek zöme portré, ezt kisebb mennyiségben egészítik ki látképek, eseményábrázolások és zsánerképek.
8
II. Lajos király (1506–1526) képmása
16. század első fele
Ismeretlen németalföldi festő
Olaj, fatábla
A fiatalon a mohácsi csatában elhunyt Jagello király portréi nagy számban maradtak fönn Európában annak köszönhetően, hogy özvegye, Mária királyné Németalföld megbecsült helytartójaként jóval túlélte hitvesét. A források szerint számos portrét csináltatott magáról és volt férjéről is, s mivel ezeken már idősebbnek mutatták az özvegy királynét, Lajost sem festhették mellé, vagy párdarabjául ifjúnak. Így alakult ki a 20 évesen meghalt király – kinek fiatalkori portréit Bernhard Strigel (1460–1528) és Hans Krell (1495 k.–1586) festményeiről (Kunsthistorisches Museum, Bécs) ismerjük – idősebb, telt arcú és nagyobb szakállú arcképe. A festményen Lajos a késői portréin jellegzetes, nagy karimájú lapos kalapot viseli. Bársony-köntösére az 1515-ös Habsburg-Jagelló kettős házassági szerződés révén megkapott Aranygyapjas Rend lánca borul.
Csáky József gyermekkori képmása
1749
Ismeretlen festő
Olaj, vászon; 111 x 84 cm
A Csáky család letéte a Magyar Nemzet Múzeumban
A 18. századi magyarországi festészetben az arckép a leggyakoribb és legkedveltebb képtípus. A hazai portréfestészet 17. században kialakuló és elterjedő formája a főúri ősgalériákban öltött testet. A három részre szakadt országban nem annyira az uralkodói udvar, hanem a főnemesi udvarok hordozták azt az ábrázolási hagyományt, melyben az ősök és családtagok hangsúlyosan magyar viseletű képmásai nemcsak az illető család, de egyben a rendi-nemesi nemzet reprezentációját is hirdették. Ebben az ősgaléria-stílusban az ábrázoltnak nem a személyisége, hanem a társadalomban betöltött státusa és nemesi erényei, mint a háborús időkben előtérbe kerülő vitézség, voltak a meghatározóak. Az egészalakos, díszruhás portrékon a rangjelző tárgyaknak (pl.: díszfegyverek, ötvösművek, ékszerek, kitűntetések, iratok) nagyobb szerep jutott, mint az emberábrázolásnak, melytől inkább csak a fiziognómiai hasonlóság volt a megrendelők elvárása. A főúri családoknak egyre inkább követendő mintává váló udvari művészet hatását mutatja Mária Terézia udvari festőjének, a svéd származású Martin van Meytens követőjének képe 1749-ből, amely a felső-magyarországi grófi család gyermekét, Csáky Józsefet ábrázolja négyéves korában. A későbbi alkancellár – a királynői család főhercegeinek képei szerint – koránál idősebbként, kicsi felnőttként jelenik meg, akinek mind öltözete, mind beállítása azonos a reprezentatív barokk főúri képmásokéval. Az idealizált, de jól kidolgozott gyermekarc és a sematikus környezet konzolasztallal, oszloppal és drapériával, gyermekként is a leendő befolyásos főúr képét akarja megmutatni, háttérben tartva a gyermeki lelkület és az egyedi vonások bemutatását.
József nádor (1776–1847) képmása
1846
Barabás Miklós (1810–1898)
Olaj, vászon
A Pest városának modern fővárossá válásában a Szépítő Bizottmány élén sokat tevő József főherceg portréjára az 1845-ben megalakuló Nemzeti Képcsarnokot Alakító Egyesület első határozatában indított országos gyűjtést. Ezzel az aktussal kívánták hálájukat kifejezni és örök emléket állítani a Nemzeti Múzeum ügyeit kvázi igazgatóként szívén viselő nádornak, aki 1808-tól fő pártfogóként kidolgoztatta és törvénybe foglaltatta a múzeum tervezetét, s így törvényes keretet adott Széchényi Ferenc gróf 1802-es múzeumalapításának. Széchényi reprezentatív alapítói portréját Johann Endertől már birtokolta a múzeum fiainak nagylelkű 1823-as adományából. A sikeres gyűjtés során 1846-ban Barabás Miklóstól megrendelt kép azért is fontos szerepet kapott, mert az ekkorra felépült új múzeumépületben megnyitandó József nádor Nemzeti Képcsarnok főhelyére szánták. Barabás kiválóan oldotta meg a megrendelői szándékot és visszafogott, de kellően ünnepélyes, nagy portrét festett. A fiktív színhely a budai várat idézi, ahol a nádori lakosztályok voltak. A klasszicizáló helyiségben dúsan díszített barokk asztal mellett, fedetlen fővel áll a díszruhás nádor, kezében a Nemzeti Múzeum homlokzatának tervét tartva. Az oszlopos nyílásban a reformkorban kiépülő pesti Duna-partra nyílik egészen valósághű kilátás, a parton Pollack Mihály híres Redout épületével, mely az 1849-es budai ostrom során dőlt romba. A nádor díszruhás képének hosszú utóélete volt, számos későbbi ábrázolásánál mintaként vették alapul. Az 1859-ben Johann Halbig készítette köztéri bronzszobron, melyet csak 10 évvel később állítottak fel a József nádor téren, szintén az ornátust viseli, és így örökítette meg Than Mór is alapítóként a Nemzeti Múzeum főlépcsőházának freskóján 1874/75-ben.
Báthory Erzsébet (1560 –1614) képmása
Ismeretlen művész, 17. század első fele
Olaj, vászon; 226 x 131 cm
Báthory Erzsébet a kora-újkori Magyarország egyik leggazdagabb családjából származott. Nagybátyja Báthory István erdélyi fejedelem volt, aki 1575-től 1586-ig Lengyelország királyi címét is birtokolta. Gyermekkorát a családi birtokközpontban, az ecsedi várban töltötte, majd 11 éves korában jegyezték el a nála öt évvel idősebb Nádasdy II. Ferenccel, Magyarország nádorának fiával. 1575-ben fényes pompával megkötött esküvőjük után nem sokat volt együtt férjével, aki a török elleni hadviselésben jeleskedve, sötét hajára tekintettel kapta a „fekete bég" nevet. Mivel ura sokat volt távol, a zárkózott és magányos asszony feltűnően kevés emberrel tartott kapcsolatot, ami a későbbi mendemondáknak is alapjául szolgált. Nádasdy Ferenc 1604-ben, Sárváron bekövetkezett halála után Báthory Erzsébetre hárult a család óriási vagyonának megőrzése gyermekei számára, ami az özvegyen maradt asszonytól nagy bölcsességet és céltudatosságot követelt. Első fiának nagykorúsága után, 1610 karácsonyán, a csejtei várban vacsorázó úrnőt politikai ellenfele, Thurzó György nádor elfogatta és vizsgálatot indított ellene. A szabályos boszorkányperként induló eljárásban olyan képtelenségekkel vádolták, hogy fekete macska képében sétált, majd ezek bizonyíthatatlansága után maradtak a vérengző vádak: leányok kínzása és meggyilkolása. A szabálytalan, kínvallatással kicsikart vallomásokon alapuló nyomozás után, melyben nem vették figyelembe a vádtól eltérő véleményeket, a szolgálói közül többeket, mint bűntársait, kivégeztek, de ellene végül nem indítottak pert. A fogva tartott özvegyet a csejtei vár egyik helységébe falazták be a táplálását biztosítva, ahol a világtól elzárva halt meg, 1614-ben. A halála után terjedő legendák úgy állították be alakját, mint aki hiúságától hajtva szűz lányok vérében fürdött, hogy megőrizze szépségét, ami 600 leány életébe került. A történettudomány szerint a ránk maradt periratok nem igazolják, hogy Báthory Erzsébet kegyetlenebb lett volna a kor más úrnőinél, inkább politikai és vagyonszerzési okai voltak elfogatásának.
A festmény, melynek párdarabja férjét ábrázolja, már Báthory halála után készülhetett a 17. században. A nem túl magas színvonalon kidolgozott alak beállítása és ruházata szinte pontosan egyezik a fraknói Esterházy-ősgaléria Nyáry Krisztinát, Esterházy I. Miklós feleségét ábrázoló, 1626-ban készült portréjával. Elképzelhető, hogy egy későbbi leszármazó festtette meg ősének fiktív képmását a családi ősgalériába. Báthory Erzsébet viseletében elegyedik a nemzeti tradíció és a nyugat-európai divat. Magyar díszöltözetének fátyolszövetből varrott ingvállához és csipkével díszített kötényéhez keményített spanyol csipkegallért hord. Ezeknek a keményített galléroknak és a hozzá tartozó kézelőknek ún. támasztók, a fonákoldalra erősített rézvesszők biztosították a merev tartást.
Mária Krisztina rajztáblával
Martin van Meytens műhelye, 1750-es évek
Olaj, vászon; 112 x 86 cm
Mária Krisztina (családi becenevén „Mimi”) 1742. május 13-án született Bécsben, Lotharingiai I. Ferenc császár és Mária Terézia magyar királynő ötödik gyermekeként. Anyjának bevallottan legkedvesebb lányát intelligencia, szeretetreméltóság és – elsősorban festőként – komoly művészi tehetség jellemezte. A korszakban szokásosan az uralkodó család minden leánygyermeke részesült művészeti oktatásban, de közöttük Mária Krisztina jutott legtovább a műkedvelő amatőri szinten. Művészetpártolásában egyenrangú társra talált férjében, Albert Szász-Tescheni hercegben, akivel együtt hozták létre a dinasztia legnagyobb grafikai gyűjteményét, a mai Albertina alapját. Halála (Bécs, 1798. június 24.) után férje, Albert Antonio Canovától rendelt hatalmas emlékművet Hofburg melletti Ágostonos templomba „A legjobb hitvesnek” („Uxori optimae”).
A festményen a tízes éveiben járó főhercegnőt látjuk, amint rajzasztalnál ül, kezében krétaszorítót tartva. Az előtte lévő papíron egy profilportré vázlata látszik. Mögötte kék bársonypárnára van helyezve az osztrák a főhercegi korona, a földre leomolva pedig hermelines szélű aranybrokát palást terül el. A háttérben balra egy kottaállvány fölött nyílik kilátás az ablakon át a kertre, a jobb oldalon vörös brokátfüggöny takarja a falat. Az ábrázolás dekoratív, részletező stílusa jól illeszkedik a Martin van Meytens (1732-től kamarai festő Bécsben) által kialakított udvari festőműhely munkásságába, melyben az uralkodó dinasztia tagjait, valamint életüknek reprezentatív eseményeit kissé egyhangúan, de technikailag igényes ábrázolásokban örökítették meg. A családi élet képeiből több olyat is ismerünk, mely Mária Krisztinát ábrázolja alkotás közben. Az egyiken Mária Terézia, valamint II. József és felesége társaságában, meghitt asztali együttlétben fest portét, a másik, reprezentatívabb képen a teljes császári család jelenlétében mutatja be apjáról, I. Ferencről készített portréját, melynek egyik változatát a Kunsthistorisches Museum őrzi (ltsz. GG 7530).
II. Rákózci Ferenc (1676–1735) fejedelem és felesége
id. David Richter (1662–1735)
Olaj, vászon; 77 x 61,5 cm, 84 x 65 cm
A svéd származású portréfestő, David Richter római tanulmányútja után Berlinben és Bécsben működött udvari festőként. A fejedelemasszony képének hátoldalán lévő felirat szerint 1704-ben készült a portré, ami a bécsi helyszínt valószínűsíti. Az ovális képen derékig látjuk a hercegnő alakját, akit bravúrosan megfestett, anyagszerűen megjelenő hermelinbéléses palást borít. A semleges sötét háttérből kivilágló arc visszafogott festőisége erősíti a jól sikerült jellemábrázolást. A kép életszerűsége és magas kvalitása azt valószínűsíti, hogy közvetlenül, modell után készült. Ugyanez már nem mondható el a fejedelem képmásáról. A kissé statikus beállítás és az arc erőtlenebb jellemzése arra utal, hogy a portré nem élet után készült, hanem Richter valamilyen, általunk nem ismert előképet használt. Ezt erősíti meg, hogy a szabadságharc idejéből nincs semmilyen adatunk arra, hogy a festő járt volna Magyarországon és találkozott volna Rákóczival. Ennek ellenére a portré-pár hitelessége vitám felül áll, és jelentőségét az adja, hogy ez a legkorábbi ránk maradt, hiteles ábrázolás a fejedelmi párról. Nem tudjuk, hogy volt-e a képeknek közvetlen hatása arra a három évvel később készült portré-párra, melyet Mányoki Ádám, már mint a fejedelem udvari művésze festett.
Charlotte Amalie von Hessen-Rheinfels hercegnő (1679–1722) portréja
id. David Richter (1662–1735)
Olaj, vászon; 77 x 61,5 cm, 84 x 65 cm
A svéd származású portréfestő, David Richter római tanulmányútja után Berlinben és Bécsben működött udvari festőként. A fejedelemasszony képének hátoldalán lévő felirat szerint 1704-ben készült a portré, ami a bécsi helyszínt valószínűsíti. Az ovális képen derékig látjuk a hercegnő alakját, akit bravúrosan megfestett, anyagszerűen megjelenő hermelinbéléses palást borít. A semleges sötét háttérből kivilágló arc visszafogott festőisége erősíti a jól sikerült jellemábrázolást. A kép életszerűsége és magas kvalitása azt valószínűsíti, hogy közvetlenül, modell után készült. Ugyanez már nem mondható el a fejedelem képmásáról. A kissé statikus beállítás és az arc erőtlenebb jellemzése arra utal, hogy a portré nem élet után készült, hanem Richter valamilyen, általunk nem ismert előképet használt. Ezt erősíti meg, hogy a szabadságharc idejéből nincs semmilyen adatunk arra, hogy a festő járt volna Magyarországon és találkozott volna Rákóczival. Ennek ellenére a portré-pár hitelessége vitán felül áll, és jelentőségét az adja, hogy ez a legkorábbi ránk maradt, hiteles ábrázolás a fejedelmi párról. Nem tudjuk, hogy volt-e a képeknek közvetlen hatása arra a három évvel később készült portré-párra, melyet Mányoki Ádám, már mint a fejedelem udvari művésze festett.
Széchenyi István képmása háttérben Pest-Buda látképe a tervezett Lánchíddal, 1843
Szabó Gyula
Olaj, vászon; 174 x 84 cm
Széchenyi pályája és népszerűsége az 1840-es évek elején ért csúcspontjára. Ekkor már számos alkotása megvalósult, modernizációs tervei széles körben ismerté váltak. A Lánchíd 1842-es alapkőletétele után az építés körüli bizonytalanságok is megoldódni látszódtak, s a gróf alakja a leendő híd ígéretével is egybeforrott. Szabó Gyula – akitől ezt az egyetlen festményt ismerjük, és életéről sincs több információnk – ábrázolásában a tervezett híd látképe elé állítja Széchenyit, elsőként kapcsolva össze képi megjelenítésben leghíresebb alkotásával. A főúri ősgalériákat idéző reprezentatív portrén Széchenyi mályvaszínű zsinóros dolmányt és prémszegélyes zöld bársony mentét visel. Nyakában és mellén jól azonosíthatóan látszódnak kitűntetései: a porosz „Pour le mérite”, az osztrák Hadseregkereszt, az orosz Szent Vladimír Rend, a szardíniai Szent Móric és Lázár Rend lovagkeresztje és a nápolyi Szent Ferdinánd érdemkereszt. Balkezében egyéni markolatú, sasfejes díszszablyát, míg jobbjában első híres művének címével, a Hitel feliratával ellátott irattekercset tart. Az arc előképe Franz Eybl egy évvel korábban készített litográfiája volt, mely önálló lapként terjesztve széleskörűen ismerté vált. A Duna közepére eső fiktív mellvéd egyik oldalán babérkoszorúval övezett horgony, bőségszaru és Merkúr-bot utal a jólét és a kereskedelem felvirágzásába vetett reményre, míg másik oldalán a mostani restaurálásnál előkerült furcsa felirat – Gróf Széchenyi Istvánnál. – talán arra utalhatott, hogy mindez az ő személye által valósul meg hazánkban. A háttér látképének mintája Carl Mahlknecht 1839-es acélmetszete volt, mely közvetlenül a Hídbizottság által elfogadott látványterv alapján készült. Széchényi és a Lánchíd együttes ábrázolásával később számos műalkotás született. Ezek közül a legmonumentálisabb Barabás Miklós festménye, melyet hét évvel a gróf halála után, a pesti megyeháza számára festett. A művész pályafutása már korán kapcsolódott Széchenyiéhez, aki Bihar vármegye kérésére 1836-ban őt ajánlotta képmásának megfestésére: „igen szerencsés véletlen csak kevéssel ezelőtt hozott egy igen derék s ügyes festőt e hazai központba. Neve Barabás Miklós, […] Ajánlhatom, ’s jót merek állni, hogy a Tekintetes Rendek […] midőn Széchenyi Istvánt megbecsülik, s ha lehet a hüségnek még erősebb lánczaival kötik magukhoz Barabás Miklós képírót, hazánkfiát is gyámolítják és elősegítik.” A továbbiakban a művész megfestette portréját még abban az évben Hont vármegye számára is (ma a selmecbányai Városi Múzeumban), majd 1848-ban miniszterként, és számos litográfiát is készített róla.
II. Lajos király (1506–1526) képmása
16. század első fele
Ismeretlen németalföldi festő
Olaj, fatábla
A fiatalon a mohácsi csatában elhunyt Jagello király portréi nagy számban maradtak fönn Európában annak köszönhetően, hogy özvegye, Mária királyné Németalföld megbecsült helytartójaként jóval túlélte hitvesét. A források szerint számos portrét csináltatott magáról és volt férjéről is, s mivel ezeken már idősebbnek mutatták az özvegy királynét, Lajost sem festhették mellé, vagy párdarabjául ifjúnak. Így alakult ki a 20 évesen meghalt király – kinek fiatalkori portréit Bernhard Strigel (1460–1528) és Hans Krell (1495 k.–1586) festményeiről (Kunsthistorisches Museum, Bécs) ismerjük – idősebb, telt arcú és nagyobb szakállú arcképe. A festményen Lajos a késői portréin jellegzetes, nagy karimájú lapos kalapot viseli. Bársony-köntösére az 1515-ös Habsburg-Jagelló kettős házassági szerződés révén megkapott Aranygyapjas Rend lánca borul.
Csáky József gyermekkori képmása
1749
Ismeretlen festő
Olaj, vászon; 111 x 84 cm
A Csáky család letéte a Magyar Nemzet Múzeumban
A 18. századi magyarországi festészetben az arckép a leggyakoribb és legkedveltebb képtípus. A hazai portréfestészet 17. században kialakuló és elterjedő formája a főúri ősgalériákban öltött testet. A három részre szakadt országban nem annyira az uralkodói udvar, hanem a főnemesi udvarok hordozták azt az ábrázolási hagyományt, melyben az ősök és családtagok hangsúlyosan magyar viseletű képmásai nemcsak az illető család, de egyben a rendi-nemesi nemzet reprezentációját is hirdették. Ebben az ősgaléria-stílusban az ábrázoltnak nem a személyisége, hanem a társadalomban betöltött státusa és nemesi erényei, mint a háborús időkben előtérbe kerülő vitézség, voltak a meghatározóak. Az egészalakos, díszruhás portrékon a rangjelző tárgyaknak (pl.: díszfegyverek, ötvösművek, ékszerek, kitűntetések, iratok) nagyobb szerep jutott, mint az emberábrázolásnak, melytől inkább csak a fiziognómiai hasonlóság volt a megrendelők elvárása. A főúri családoknak egyre inkább követendő mintává váló udvari művészet hatását mutatja Mária Terézia udvari festőjének, a svéd származású Martin van Meytens követőjének képe 1749-ből, amely a felső-magyarországi grófi család gyermekét, Csáky Józsefet ábrázolja négyéves korában. A későbbi alkancellár – a királynői család főhercegeinek képei szerint – koránál idősebbként, kicsi felnőttként jelenik meg, akinek mind öltözete, mind beállítása azonos a reprezentatív barokk főúri képmásokéval. Az idealizált, de jól kidolgozott gyermekarc és a sematikus környezet konzolasztallal, oszloppal és drapériával, gyermekként is a leendő befolyásos főúr képét akarja megmutatni, háttérben tartva a gyermeki lelkület és az egyedi vonások bemutatását.
József nádor (1776–1847) képmása
1846
Barabás Miklós (1810–1898)
Olaj, vászon
A Pest városának modern fővárossá válásában a Szépítő Bizottmány élén sokat tevő József főherceg portréjára az 1845-ben megalakuló Nemzeti Képcsarnokot Alakító Egyesület első határozatában indított országos gyűjtést. Ezzel az aktussal kívánták hálájukat kifejezni és örök emléket állítani a Nemzeti Múzeum ügyeit kvázi igazgatóként szívén viselő nádornak, aki 1808-tól fő pártfogóként kidolgoztatta és törvénybe foglaltatta a múzeum tervezetét, s így törvényes keretet adott Széchényi Ferenc gróf 1802-es múzeumalapításának. Széchényi reprezentatív alapítói portréját Johann Endertől már birtokolta a múzeum fiainak nagylelkű 1823-as adományából. A sikeres gyűjtés során 1846-ban Barabás Miklóstól megrendelt kép azért is fontos szerepet kapott, mert az ekkorra felépült új múzeumépületben megnyitandó József nádor Nemzeti Képcsarnok főhelyére szánták. Barabás kiválóan oldotta meg a megrendelői szándékot és visszafogott, de kellően ünnepélyes, nagy portrét festett. A fiktív színhely a budai várat idézi, ahol a nádori lakosztályok voltak. A klasszicizáló helyiségben dúsan díszített barokk asztal mellett, fedetlen fővel áll a díszruhás nádor, kezében a Nemzeti Múzeum homlokzatának tervét tartva. Az oszlopos nyílásban a reformkorban kiépülő pesti Duna-partra nyílik egészen valósághű kilátás, a parton Pollack Mihály híres Redout épületével, mely az 1849-es budai ostrom során dőlt romba. A nádor díszruhás képének hosszú utóélete volt, számos későbbi ábrázolásánál mintaként vették alapul. Az 1859-ben Johann Halbig készítette köztéri bronzszobron, melyet csak 10 évvel később állítottak fel a József nádor téren, szintén az ornátust viseli, és így örökítette meg Than Mór is alapítóként a Nemzeti Múzeum főlépcsőházának freskóján 1874/75-ben.
Báthory Erzsébet (1560 –1614) képmása
Ismeretlen művész, 17. század első fele
Olaj, vászon; 226 x 131 cm
Báthory Erzsébet a kora-újkori Magyarország egyik leggazdagabb családjából származott. Nagybátyja Báthory István erdélyi fejedelem volt, aki 1575-től 1586-ig Lengyelország királyi címét is birtokolta. Gyermekkorát a családi birtokközpontban, az ecsedi várban töltötte, majd 11 éves korában jegyezték el a nála öt évvel idősebb Nádasdy II. Ferenccel, Magyarország nádorának fiával. 1575-ben fényes pompával megkötött esküvőjük után nem sokat volt együtt férjével, aki a török elleni hadviselésben jeleskedve, sötét hajára tekintettel kapta a „fekete bég" nevet. Mivel ura sokat volt távol, a zárkózott és magányos asszony feltűnően kevés emberrel tartott kapcsolatot, ami a későbbi mendemondáknak is alapjául szolgált. Nádasdy Ferenc 1604-ben, Sárváron bekövetkezett halála után Báthory Erzsébetre hárult a család óriási vagyonának megőrzése gyermekei számára, ami az özvegyen maradt asszonytól nagy bölcsességet és céltudatosságot követelt. Első fiának nagykorúsága után, 1610 karácsonyán, a csejtei várban vacsorázó úrnőt politikai ellenfele, Thurzó György nádor elfogatta és vizsgálatot indított ellene. A szabályos boszorkányperként induló eljárásban olyan képtelenségekkel vádolták, hogy fekete macska képében sétált, majd ezek bizonyíthatatlansága után maradtak a vérengző vádak: leányok kínzása és meggyilkolása. A szabálytalan, kínvallatással kicsikart vallomásokon alapuló nyomozás után, melyben nem vették figyelembe a vádtól eltérő véleményeket, a szolgálói közül többeket, mint bűntársait, kivégeztek, de ellene végül nem indítottak pert. A fogva tartott özvegyet a csejtei vár egyik helységébe falazták be a táplálását biztosítva, ahol a világtól elzárva halt meg, 1614-ben. A halála után terjedő legendák úgy állították be alakját, mint aki hiúságától hajtva szűz lányok vérében fürdött, hogy megőrizze szépségét, ami 600 leány életébe került. A történettudomány szerint a ránk maradt periratok nem igazolják, hogy Báthory Erzsébet kegyetlenebb lett volna a kor más úrnőinél, inkább politikai és vagyonszerzési okai voltak elfogatásának.
A festmény, melynek párdarabja férjét ábrázolja, már Báthory halála után készülhetett a 17. században. A nem túl magas színvonalon kidolgozott alak beállítása és ruházata szinte pontosan egyezik a fraknói Esterházy-ősgaléria Nyáry Krisztinát, Esterházy I. Miklós feleségét ábrázoló, 1626-ban készült portréjával. Elképzelhető, hogy egy későbbi leszármazó festtette meg ősének fiktív képmását a családi ősgalériába. Báthory Erzsébet viseletében elegyedik a nemzeti tradíció és a nyugat-európai divat. Magyar díszöltözetének fátyolszövetből varrott ingvállához és csipkével díszített kötényéhez keményített spanyol csipkegallért hord. Ezeknek a keményített galléroknak és a hozzá tartozó kézelőknek ún. támasztók, a fonákoldalra erősített rézvesszők biztosították a merev tartást.
Mária Krisztina rajztáblával
Martin van Meytens műhelye, 1750-es évek
Olaj, vászon; 112 x 86 cm
Mária Krisztina (családi becenevén „Mimi”) 1742. május 13-án született Bécsben, Lotharingiai I. Ferenc császár és Mária Terézia magyar királynő ötödik gyermekeként. Anyjának bevallottan legkedvesebb lányát intelligencia, szeretetreméltóság és – elsősorban festőként – komoly művészi tehetség jellemezte. A korszakban szokásosan az uralkodó család minden leánygyermeke részesült művészeti oktatásban, de közöttük Mária Krisztina jutott legtovább a műkedvelő amatőri szinten. Művészetpártolásában egyenrangú társra talált férjében, Albert Szász-Tescheni hercegben, akivel együtt hozták létre a dinasztia legnagyobb grafikai gyűjteményét, a mai Albertina alapját. Halála (Bécs, 1798. június 24.) után férje, Albert Antonio Canovától rendelt hatalmas emlékművet Hofburg melletti Ágostonos templomba „A legjobb hitvesnek” („Uxori optimae”).
A festményen a tízes éveiben járó főhercegnőt látjuk, amint rajzasztalnál ül, kezében krétaszorítót tartva. Az előtte lévő papíron egy profilportré vázlata látszik. Mögötte kék bársonypárnára van helyezve az osztrák a főhercegi korona, a földre leomolva pedig hermelines szélű aranybrokát palást terül el. A háttérben balra egy kottaállvány fölött nyílik kilátás az ablakon át a kertre, a jobb oldalon vörös brokátfüggöny takarja a falat. Az ábrázolás dekoratív, részletező stílusa jól illeszkedik a Martin van Meytens (1732-től kamarai festő Bécsben) által kialakított udvari festőműhely munkásságába, melyben az uralkodó dinasztia tagjait, valamint életüknek reprezentatív eseményeit kissé egyhangúan, de technikailag igényes ábrázolásokban örökítették meg. A családi élet képeiből több olyat is ismerünk, mely Mária Krisztinát ábrázolja alkotás közben. Az egyiken Mária Terézia, valamint II. József és felesége társaságában, meghitt asztali együttlétben fest portét, a másik, reprezentatívabb képen a teljes császári család jelenlétében mutatja be apjáról, I. Ferencről készített portréját, melynek egyik változatát a Kunsthistorisches Museum őrzi (ltsz. GG 7530).
II. Rákózci Ferenc (1676–1735) fejedelem és felesége
id. David Richter (1662–1735)
Olaj, vászon; 77 x 61,5 cm, 84 x 65 cm
A svéd származású portréfestő, David Richter római tanulmányútja után Berlinben és Bécsben működött udvari festőként. A fejedelemasszony képének hátoldalán lévő felirat szerint 1704-ben készült a portré, ami a bécsi helyszínt valószínűsíti. Az ovális képen derékig látjuk a hercegnő alakját, akit bravúrosan megfestett, anyagszerűen megjelenő hermelinbéléses palást borít. A semleges sötét háttérből kivilágló arc visszafogott festőisége erősíti a jól sikerült jellemábrázolást. A kép életszerűsége és magas kvalitása azt valószínűsíti, hogy közvetlenül, modell után készült. Ugyanez már nem mondható el a fejedelem képmásáról. A kissé statikus beállítás és az arc erőtlenebb jellemzése arra utal, hogy a portré nem élet után készült, hanem Richter valamilyen, általunk nem ismert előképet használt. Ezt erősíti meg, hogy a szabadságharc idejéből nincs semmilyen adatunk arra, hogy a festő járt volna Magyarországon és találkozott volna Rákóczival. Ennek ellenére a portré-pár hitelessége vitám felül áll, és jelentőségét az adja, hogy ez a legkorábbi ránk maradt, hiteles ábrázolás a fejedelmi párról. Nem tudjuk, hogy volt-e a képeknek közvetlen hatása arra a három évvel később készült portré-párra, melyet Mányoki Ádám, már mint a fejedelem udvari művésze festett.
Charlotte Amalie von Hessen-Rheinfels hercegnő (1679–1722) portréja
id. David Richter (1662–1735)
Olaj, vászon; 77 x 61,5 cm, 84 x 65 cm
A svéd származású portréfestő, David Richter római tanulmányútja után Berlinben és Bécsben működött udvari festőként. A fejedelemasszony képének hátoldalán lévő felirat szerint 1704-ben készült a portré, ami a bécsi helyszínt valószínűsíti. Az ovális képen derékig látjuk a hercegnő alakját, akit bravúrosan megfestett, anyagszerűen megjelenő hermelinbéléses palást borít. A semleges sötét háttérből kivilágló arc visszafogott festőisége erősíti a jól sikerült jellemábrázolást. A kép életszerűsége és magas kvalitása azt valószínűsíti, hogy közvetlenül, modell után készült. Ugyanez már nem mondható el a fejedelem képmásáról. A kissé statikus beállítás és az arc erőtlenebb jellemzése arra utal, hogy a portré nem élet után készült, hanem Richter valamilyen, általunk nem ismert előképet használt. Ezt erősíti meg, hogy a szabadságharc idejéből nincs semmilyen adatunk arra, hogy a festő járt volna Magyarországon és találkozott volna Rákóczival. Ennek ellenére a portré-pár hitelessége vitán felül áll, és jelentőségét az adja, hogy ez a legkorábbi ránk maradt, hiteles ábrázolás a fejedelmi párról. Nem tudjuk, hogy volt-e a képeknek közvetlen hatása arra a három évvel később készült portré-párra, melyet Mányoki Ádám, már mint a fejedelem udvari művésze festett.
Széchenyi István képmása háttérben Pest-Buda látképe a tervezett Lánchíddal, 1843
Szabó Gyula
Olaj, vászon; 174 x 84 cm
Széchenyi pályája és népszerűsége az 1840-es évek elején ért csúcspontjára. Ekkor már számos alkotása megvalósult, modernizációs tervei széles körben ismerté váltak. A Lánchíd 1842-es alapkőletétele után az építés körüli bizonytalanságok is megoldódni látszódtak, s a gróf alakja a leendő híd ígéretével is egybeforrott. Szabó Gyula – akitől ezt az egyetlen festményt ismerjük, és életéről sincs több információnk – ábrázolásában a tervezett híd látképe elé állítja Széchenyit, elsőként kapcsolva össze képi megjelenítésben leghíresebb alkotásával. A főúri ősgalériákat idéző reprezentatív portrén Széchenyi mályvaszínű zsinóros dolmányt és prémszegélyes zöld bársony mentét visel. Nyakában és mellén jól azonosíthatóan látszódnak kitűntetései: a porosz „Pour le mérite”, az osztrák Hadseregkereszt, az orosz Szent Vladimír Rend, a szardíniai Szent Móric és Lázár Rend lovagkeresztje és a nápolyi Szent Ferdinánd érdemkereszt. Balkezében egyéni markolatú, sasfejes díszszablyát, míg jobbjában első híres művének címével, a Hitel feliratával ellátott irattekercset tart. Az arc előképe Franz Eybl egy évvel korábban készített litográfiája volt, mely önálló lapként terjesztve széleskörűen ismerté vált. A Duna közepére eső fiktív mellvéd egyik oldalán babérkoszorúval övezett horgony, bőségszaru és Merkúr-bot utal a jólét és a kereskedelem felvirágzásába vetett reményre, míg másik oldalán a mostani restaurálásnál előkerült furcsa felirat – Gróf Széchenyi Istvánnál. – talán arra utalhatott, hogy mindez az ő személye által valósul meg hazánkban. A háttér látképének mintája Carl Mahlknecht 1839-es acélmetszete volt, mely közvetlenül a Hídbizottság által elfogadott látványterv alapján készült. Széchényi és a Lánchíd együttes ábrázolásával később számos műalkotás született. Ezek közül a legmonumentálisabb Barabás Miklós festménye, melyet hét évvel a gróf halála után, a pesti megyeháza számára festett. A művész pályafutása már korán kapcsolódott Széchenyiéhez, aki Bihar vármegye kérésére 1836-ban őt ajánlotta képmásának megfestésére: „igen szerencsés véletlen csak kevéssel ezelőtt hozott egy igen derék s ügyes festőt e hazai központba. Neve Barabás Miklós, […] Ajánlhatom, ’s jót merek állni, hogy a Tekintetes Rendek […] midőn Széchenyi Istvánt megbecsülik, s ha lehet a hüségnek még erősebb lánczaival kötik magukhoz Barabás Miklós képírót, hazánkfiát is gyámolítják és elősegítik.” A továbbiakban a művész megfestette portréját még abban az évben Hont vármegye számára is (ma a selmecbányai Városi Múzeumban), majd 1848-ban miniszterként, és számos litográfiát is készített róla.
